A 19. századi macskatörténelem egyik legsötétebb epizódja 1870 szeptemberében vette kezdetét, és 1871 januárjáig tartott. Állítólag a kutyáknak nem tűnt fel semmi, az alapvetően is gyanakvó természetű macskák fogták fel gyorsabban, hogy másképpen nyúl feléjük az eddig simogató kéz, és igyekeztek (számukra) biztonságos távolságot felvenni az emberekkel.
Négy hónapra ugyanis emberi táplálék lett belőlük a porosz ostromzártól körbevett Párizsban.
Így ért véget a második császárság, III. Napóleon uralma: 1870 nyarán a poroszok gyorsan letarolták a tanácstalan francia hadsereget, majd a főváros felé fordultak. Bismarck gúnyosan jegyezte meg, hogy nyolc nap café au lait nélkül megtöri majd a polgárságot.
A párizsiakat valóban felkészületlenül érte az ostrom: ők napi piacra járással szerezték be a városon kívülről beszállított húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt - míg ugyanekkor a britek már ismerkedtek a konzervipar vívmányaival.
Bár aranyáron végig minden jó kapható volt, a lakosság októberben már lóra fanyalodott. A költő Verlaine házasságában az odaégetett lóhús vezetett az első (és sajnos nem utolsó) ütéshez. Pompás versenylovakat adtak el mészárszékeknek potom áron, mert az emberek egyre nagyobb hiányt szenvedtek állati fehérjében - a vajat is sáfránnyal színezett lózsírral pótolták.
November közepére valóban éheztek azok, akik pénztárcája nem tudott lépést tartani a növekvő élelmiszerárakkal. Lassan macska- és kutyavágóhidak ütötték fel a fejüket. Albert Vandam naplóíró egyik házigazdáját idézi, aki szerint a kutya kellemetlenül ricinusízű, amit még az univerzális ételfeljavító, a sáfrány sem nyom el. És ezen az állat húsának pihentetése, pácolása vagy előfőzése sem segít. Viszont a macskahúst sokra tartották az ínyencek
