A 19. század első felében a rabságban tartott nő még nem csupán afféle emancipációs metafora volt, hanem a kézzelfogható valóság. A kiszolgáltatottság, az erőszak áldozatának szerepe sokak szemében izgalmas aurát kölcsönzött az alacsony státuszú fekete rabszolganőknek vagy a keleti háremhölgyeknek, ám az indiánok rabságába került európai származású amerikai nők még egy kevésbé kasztosodott társadalmon belül is leértékelődtek eredeti helyzetükhöz képest.
„Biztosra veszem, hogy mire az alábbi sorok megjelennek, a kéz, amely papírra vetette őket már a haláltól lesz dermedt” – jósolta a húszesztendős Rachel Plummer 1839 végén. Igaza lett, az élete utolsó hónapjaiban tollba mondott történet pedig a texasi telepesek indiánellenes támadásainak igazolására szolgált. Egyes indián törzsek valóban kegyetlenkedtek foglyaikkal, ám esetenként a telepesek is brutálisan bántak el az indián nőkkel, akik nyilvánvalóan alsóbbrendűeknek számítottak, mint saját asszonyaik.
A területeikről kiszorított indián őslakosok és az „ingyen” földet feltörő telepesek közötti csatározásokban a század első évtizedeiben még az indiánok álltak nyerésre. A kiterjedt Parker család – amelybe Rachel is tartozott – erődjét 1836. május 19-én rohanta le Texas egyik őslakos törzse. A komancsok kegyetlenségéről a romantikus indiántörténetek is megemlékeztek: hadifoglyok ejtésére csak akkor szántak időt, ha eladhatták őket rabszolgának, a férfiakat és a csecsemőket azonnal legyilkolták. A munkaképes, jól eladható, cserélhető lányok és asszonyok, valamint a törzsbe beolvasztható fiatalabb gyermekek, főleg kislányok maradtak csak életben egy támadás áldozatai közül. Rachel megrendítő részletekkel ecseteli, hogy csecsemő fiát megölték, őt megerőszakolták, dolgoztatták, majd váltságdíj fejében szolgáltatták vissza családjának. A telepes nő életéhez a kemény munka mellett hozzátartozott a háborús erőszak.
A Parker’s Fort-i rajtaütéskor csupán kilenc éves Cynthia Ann Parker sorsa máshogyan alakult, mint unokatestvéréé, Rachelé. Utólag egyesek Stockholm-szindrómának tudják be, hogy beilleszkedett a törzsbe, amikor a legközelebb európai ember viszontlátta, már az egyik főnök felesége volt, és gyerekeket is szült neki. A telepesek rendszerint nagy erőfeszítéseket tettek a rabok kiszabadítására, de olykor saját nézőpontjukból „túl későn érkeztek”: a nem kívánt integrálódás bekövetkezett. Cynthia Ann az évtizedek során komancs asszonnyá vált, így amikor egy támadás során 1860-ban megölték a férjét, és 25 év után, 34 évesen „hazatérhetett” rokonaihoz, azokhoz már semmi köze sem volt, angolul is elfelejtett. Az indiánná vált fehér nő később a 20. századi amerikai tömegkultúra visszatérő alakja lett, a valóságos figura sorsa azonban nem úgy alakult, mint például a Farkasokkal táncoló női főszereplőjének: „szabadulása” után férjét gyászolta, kívülállóként élt. Viszont indiánok között maradt fia, Quanah Parker lett a komancs nép utolsó nagy törzsfőnöke.
A 14 éves Olive Oatman mormon családja földet készült foglalni, mikor rajtuk ütöttek a javapai indiánok. Innen a náluk vagy a komancsoknál kevésbé militáns, letelepedett életet élő, földművelő mohave (vagy mojave) törzshöz került, ahol 5 évet töltött, egy asszony fogadta örökbe. Őt is akkor szabadították ki, mikor már magáévá tette az idegen kultúra szokásait. Bár ő tagadta, hogy maga kérte volna az arcára rótt jelet, állította, hogy a törzsön belül a rabszolgákat jelölték meg tetoválással, ezt a mohave tetoválás-szimbolika ismerői utólag nem támasztják alá.
Az indián fogságot megjárt nőknek még a nőhiánnyal küszködő 19. századi amerikai társadalomban is jelentősen esett az értéke: feltételezték róluk, hogy az elrablók nem a viktoriánus etikett, hanem a helyi háborús szokásjog szerint jártak el velük. Olive ráadásul az arcán viselte a „vadak” közt töltött évek emlékét. Tetoválást ekkoriban a természeti népek mellett csupán idegen kultúrákkal kapcsolatba kerülő, társadalmon kívüli emberek hordtak. Tisztességes nő sehol nem viselt tetoválást, nemhogy az arcán. A családi támasz nélkül maradt Olive Oatman azonban úgy döntött, a szükségből teremt erényt. Egy lelkésznek diktálta le élményeit, a könyv "Captivity of the Oatman Girls or the Life Among the Apache and Mohave Indians" (Az Oatman lányok rabsága avagy élet az apacs és mohave indiánok között) címmel jelent meg 1857-ben, és azonnal amerikai bestseller lett. A szerző illő módon szörnyeknek mutatja a mohave indiánokat, hiszen Olive-nak jó híre érdekében le kellett szögeznie, hogy az öt év során egyszer sem volt alkalma megszökni, és semmiféle érzelmi köteléket nem alakított ki fogvatartóval. De az „író-olvasó találkozókon”, ahol Olive eltért a könyvtől, tett rá utalásokat, hogy nem fogságban volt, a mohave törzs befogadta. Az előadásokon a családja rettenetes lemészárlása és az indiánok egzotikus szokásai mellett az emberek elsősorban az arcára voltak kíváncsiak, ezért a könyv mellett fényképfelvételeket is árusított magáról.
Bizonyára őt is meglepte, hogy mindezek ellenére jómódú kérője akadt, aki – akárcsak más korabeli férjjelöltek tették, ha a menyasszonyuk színpadon szerepelt –, arra kérte, hogy házasságkötésük után vonuljon vissza a nyilvánosságtól. Miután „indián múltja” már nem képezte Olive megélhetésének alapját, igyekezett az egésztől elhatárolni magát, főként attól a szóbeszédtől, hogy férjet és gyerekeket hagyott hátra a mohave törzsben. Egyébként férjétől nem született gyereke, és ugyanúgy örökbefogadott egy árva lányt, ahogyan őt magához vette indián „mamája”. Sokszor feldolgozott története később inspirációul szolgált azoknak a 19. század végén felbukkanó cirkuszművészeknek, akik – minden alap nélkül – azt állították, hogy tetoválásaikat indiánok fogságában szerezték. A visszaemlékezések szerint időskorára a kék vonalkák elhalványodtak Olive állán, aki nem tudott róluk, észre sem vette őket…
(Quanah Parker, egy fehér nő és egy indián fia, a komancsok utolsó jelentős vezére (1.), Cynthia Ann Parker, Quanah anyja, karján legkisebb lányával, Prairie Flower-rel, vagyis Prérivirággal, miután 25 év múltán "megkerült" (2.), Olive Oatman portréja röviddel szabadulása után (3.), "Öt év az indiánok között", hirdetés Olive Oatman egyik előadására (4.)
