A 19. század első felében a rabságban tartott nő még nem csupán afféle emancipációs metafora volt, hanem a kézzelfogható valóság. A kiszolgáltatottság, az erőszak áldozatának szerepe sokak szemében izgalmas aurát kölcsönzött az alacsony státuszú fekete rabszolganőknek vagy a keleti háremhölgyeknek, ám az indiánok rabságába került európai származású amerikai nők még egy kevésbé kasztosodott társadalmon belül is leértékelődtek eredeti helyzetükhöz képest.
"Biztosra veszem, hogy mire az alábbi sorok megjelennek, a kéz, amely papírra vetette őket már a haláltól lesz dermedt" - jósolta a húszesztendős Rachel Plummer 1839 végén. Igaza lett, az élete utolsó hónapjaiban tollba mondott történet pedig a texasi telepesek indiánellenes támadásainak igazolására szolgált. Egyes indián törzsek valóban kegyetlenkedtek foglyaikkal, ám esetenként a telepesek is brutálisan bántak el az indián nőkkel, akik nyilvánvalóan alsóbbrendűeknek számítottak, mint saját asszonyaik.
A területeikről kiszorított indián őslakosok és az "ingyen" földet feltörő telepesek közötti csatározásokban a század első évtizedeiben még az indiánok álltak nyerésre. A kiterjedt Parker család - amelybe Rachel is tartozott - erődjét 1836. május 19-én rohanta le Texas egyik őslakos törzse. A komancsok kegyetlenségéről a romantikus indiántörténetek is megemlékeztek: hadifoglyok ejtésére csak akkor szántak időt, ha eladhatták őket rabszolgának, a férfiakat és a csecsemőket azonnal legyilkolták. A munkaképes, jól eladható, cserélhető lányok és asszonyok, valamint a törzsbe beolvasztható fiatalabb gyermekek, főleg kislányok maradtak csak életben egy támadás áldozatai közül.
Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?
