Halcsontos Fűző

A 19. század első felében a rabságban tartott nő még nem csupán afféle emancipációs metafora volt, hanem a kézzelfogható valóság. A kiszolgáltatottság, az erőszak áldozatának szerepe sokak szemében izgalmas aurát kölcsönzött az alacsony státuszú fekete rabszolganőknek vagy a keleti háremhölgyeknek, ám az indiánok rabságába került európai származású amerikai nők még egy kevésbé kasztosodott társadalmon belül is leértékelődtek eredeti helyzetükhöz képest.

"Biztosra veszem, hogy mire az alábbi sorok megjelennek, a kéz, amely papírra vetette őket már a haláltól lesz dermedt" - jósolta a húszesztendős Rachel Plummer 1839 végén. Igaza lett, az élete utolsó hónapjaiban tollba mondott történet pedig a texasi telepesek indiánellenes támadásainak igazolására szolgált. Egyes indián törzsek valóban kegyetlenkedtek foglyaikkal, ám esetenként a telepesek is brutálisan bántak el az indián nőkkel, akik nyilvánvalóan alsóbbrendűeknek számítottak, mint saját asszonyaik.

A területeikről kiszorított indián őslakosok és az "ingyen" földet feltörő telepesek közötti csatározásokban a század első évtizedeiben még az indiánok álltak nyerésre. A kiterjedt Parker család - amelybe Rachel is tartozott - erődjét 1836. május 19-én rohanta le Texas egyik őslakos törzse. A komancsok kegyetlenségéről a romantikus indiántörténetek is megemlékeztek: hadifoglyok ejtésére csak akkor szántak időt, ha eladhatták őket rabszolgának, a férfiakat és a csecsemőket azonnal legyilkolták. A munkaképes, jól eladható, cserélhető lányok és asszonyok, valamint a törzsbe beolvasztható fiatalabb gyermekek, főleg kislányok maradtak csak életben egy támadás áldozatai közül.

"Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok" - diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban - USA, Anglia, Franciaország - ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.

1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. Arthur Munby (1828-1910) a világ szemében egyrészt kötelességtudó hivatalnok volt, másrészt műkedvelő költő, harmadik életéről azonban kevesen tudtak. Talán csak az a több száz nő, akiket lefényképezett.

Nem, nem fura pózokban. És nem is meztelenül. Hanem rongyokban, piszkosan, munkavégzés közben. Arthur Munby-t ugyanis semmi nem csigázta úgy fel, mint egy fizikai munkát végző nő. Sajátos vonzalmai vezették el egy olyan terület dokumentálásához, amelyről az ő amatőr képei nélkül alig maradt volna fenn ábrázolás - hiszen szépen befűzve, műteremben pózoló úriasszonnyal, csinos kisasszonnyal tele van a padlás.

Közel hatvan kötetnyi naplójában is rengeteget ír róluk, mivel szabadidejében az utcákat rótta - Hasfelmetsző Jack gyilkosságai idején egyszer a gyilkosnak vélték, megállították és igazoltatták a rendőrök. De Munby egész más célra keresett "áldozatokat".

Mivel akkoriban a társadalmi státusz az öltözködés alapján kódolható volt, nagy biztonsággal előre tudhatta Hannah Cullwickről, hogy mindenes cseléd. Megszólította, barátságosan kikérdezte, majd miután szép lassan a bizalmába férkőzött, nagyon különös dolgot kért tőle.

"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

"- De a kanári mozogni fog.

- Természetesen.

- Úgy a kép nem sikerülhet.

- De hiszen megfizetjük

- Még sem lehet.

- De miért nem?

- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."

Miről is volt szó?