Halcsontos Fűző

NEM TUDOD ELKÉPZELNI, MILYEN ÉLVEZETES DOLOG A HÁZASSÁG. NEM IS ÁLMODTAM, HOGY EMBER ILYEN BOLDOG LEHET A VILÁGON, MINT ÉN - írta Viktória királynő csupa nagybetűvel az unokatestvérének röviddel a házasságkötése után.

Miniszterének, Gladstone-nak - királynő lévén több minisztere volt, mint bizalmas barátnője - is "kielégítő és elképesztő" nászéjszakáról számolt be, és ebben a tekintetben éppen az a nő ütött el kortársaitól, aki egy prüdériájáról híres korszaknak adott nevet.

Az első beavatást könnyedén és kedvvel vette, a második ezután és ebből következett.

A szülés az akkori női gondolkodásban annyira élet-halál kérdése volt, hogy Szemere Bertalan 1850-ben naplójában beszámol arról, hogy felesége, Jurkovich Leopoldina végrendelkezett a szülése előtt. Ez általános gyakorlat lehetett. Az az esetleírás is beszédes, amelyet egy korabeli belga orvostudományi lap közöl: látva azt, hogy egy asszony egészségét mennyire megviselik a terhességek és szülések, a kezelőorvos arra kérte a férjet, hogy szexuális tevékenységében "ne ragaszkodjon" a feleségéhez, forduljon prostituáltakhoz. Bizonyos esetekben tehát - hatásos fogamzásgátlás hiányában - a házasélet gyakorlatilag a női élet veszélyeztetésének minősülhetett.

Viktória azonban ragaszkodott hozzá, hogy a férje ilyen módon veszélyeztesse az életét.

"…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését" - e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében "a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával".

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó "nemzetkarakterológia" egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és "sírva táncolását", meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: "És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?"

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: "Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük."

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell:

A spanyol grófnő egy őszi reggelen a francia császár társaságában csodálta meg a lóhere levélkéin csillogó harmatcseppeket, és másnap egy gyémántokkal díszített smaragd lóherét kapott ajándékba tőle. Öt héttel később a Notre-Dame-ban Eugénie de Montijo és III. Napóleon házasságot kötött. A tőzsde a mélybe zuhant.

L'Empereur est parvenu par election, L'Impératrice par erection, idézi 1853-as levelében egy brüsszeli magyar a korabeli gonosz szójátékot, vagyis hogy a császár elekció (választás), a császárné erekció révén boldogul. Ezzel a közvélemény arra utalt, hogy a kétes úton, puccsal trónra jutott kis Napóleon (a nagy Bonaparte unokaöccse) hatalma legitimizálásához nem királyi vérből választott, gerjedelme vezérelte a döntésben.

A híresen gyönyörű Eugénia a férje ellenzéke számára egyszer számító ribanc volt, máskor frigid spanyol tehén. Míg fiatalasszony korában szépségével manipuláló, kétes erkölcsű nőként ábrázolták, házassága későbbi szakaszában rosszakarói meg voltak győződve róla, hogy "beteges frigiditástól" szenved. Az udvari források szerint fia 1856-os születése után nem élt férjével házaséletet - az akkori megbízhatatlan fogamzásgátlás mellett az egyke erre utalt... De lehet, hogy Eugénia csupán azért zárkózott el, mert megalázónak érezte hírhedten nőcsábász férje sorozatos kicsapongásait.

A császárnő elsöprő befolyású divatikonnak számított saját korában. Noha akkoriban csak félvilági nők festették magukat, ő rendszeresen fekete tussal húzta ki a szemét, és ő hozta be, majd - Charles Frederick Worth-szel, a haute couture atyjával együttműködve - ő is vonta ki a divatból a krinolint 1868-ban. Sőt Eugénia indította el egy ismeretlen bőröndkészítő - malletier - Louis Vuitton karrierjét, akinek a Rue Neuve des Capucines-n volt kis üzlete, amikor 1854-ben nagy megrendelést kapott a császárnőtől.

"Splényi erős hasisevő volt. Mindent megpróbált, hogy újra fölidézze érzékeinek azon mámorát, amelyet talán eleinte tapasztalt. Miután ez nem sikerült, ópiumot kezdett szedni, s az aláásta az egészségét. Végül teljesen elborult elmével távozott Londonból. Később hallottam azután, 1860-ban mint koldus halt meg Konstantinápolyban." A '48-as magyar emigráns, akiről Kászonyi Dániel az emlékirataiban ír, keleten ismerkedett meg - mint sokan mások, magyarok és nem magyarok, emigránsok vagy kedvtelésből utazók - a pszichoaktív szerekkel, de azok Európában is könnyen hozzáférhetőek voltak.

Az ópiumrévületben keletkezett 19. századi irodalmi művek listája szinte végtelen. Coleridge - aki függő volt - Kubla kánja mellett számos Shelley-, Keats- vagy Byron-vers tartozik ide. Sőt egyes szakértők Lewis Carroll Alice-könyveinek abszurd világa mögött is az ópiummámor képzelgéseit sejtik. De ő, vagy romantikus elődei nem jártak tilosban, amikor így alkottak. A drogok használatát akkor még nem kriminalizálták, semmi sem állt a szer és fogyasztója közé, csak a lelkiismeret.

Bár a használat különféle módjai más megítélés alá estek. Az egyes nagyvárosokban - London, Párizs, New York vagy San Francisco - a főleg kínai bevándorlók által működtetett ópiumbarlangok látogatása társadalmilag sokkal inkább stigmatizált cselekedet volt, mint az ópium gyógyszerként való használata. Már csak azért is, mert úgy vélték, az ópiumpipát szívók maguk választották függőségüket, míg a szert gyógyszerként fogyasztók önhibájukon kívül váltak használókká. De nem tekintettek több rosszallással az ópiumfüggőkre, mint az alkoholistákra.

"Tudjátok, a magyarok nagyon büszkék. Azt mondják, hogy még a magyar lovak is máshogyan tartják a fejüket, mint más lovak." - írta egy huszonhárom éves skót hölgy szüleinek Velencéből 1851. november 30-án.

Ez még akkoriban történt, amikor a liberálisok nacionalisták voltak, a konzervatívok pedig kozmopoliták, legalábbis azok, akik megengedhették maguknak. A 19. századi Európa alig nyugodott el 1848-49-es forradalmak, a független nemzetállamok létrehozására tett kísérletek után.

Euphemia Gray 1848 tavaszán kötött házasságot, és nagy bosszúságára éppen a franciaországi forrongások miatt nem utazhatott párizsi nászútra. De egy év múlva már útra kelhetett férjével, a Velence építészettörténetét kutató John Ruskinnal, hogy Velencében töltsenek jó pár hónapot - megnyugvással vették tudomásul, hogy a várost nem "lövették szét" teljesen az ottani forradalmárok, akik annak ellenére is ragaszkodtak ostoba lázadásukhoz, hogy az osztrákok "kénytelenek voltak" tönkretenni a becses helyi műemlékeket.

A város tele volt osztrák tisztekkel. A szép Effie-ben különös, szexmentes házassága miatt talán némi frusztráció is dolgozott - mindenesetre unalmában szívesen udvaroltatott magának akárkivel, aki erre vette a fáradságot. Legnagyobb imádója a Velence bombázását kidolgozó Paulizza hadnagy volt, de egy Esterházy grófnő köreibe bejutva kisvártatva egész osztrák-magyar udvartartás vette körül.

Akik akkoriban fáradtan törölgették véres kezüket a sok elnyomott lázadás, kivégzett lázadó után: "Az osztrákok tényleg a legkegyetlenebb fajta, amely valaha érdemtelenül magára vette a civilizált ember nevet… ha a Galíciában, Itáliában, Magyarországon és Erdélyben elkövetett atrocitásaikra gondolok…