Halcsontos Fűző

"Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett" - instruálja gróf Batthyány Lajos 1847 márciusában barátját.

Azért kért segítséget felesége, Zichy Antónia megtévesztéséhez, mert Lipcse helyett várandós sógornőjéhez, Zichy Karolinához utazott Bergamóba, ahol március 28-án viszonyuk gyümölcse, Pálma megszületett. A kislány a Károlyi családnevet kapta, hiszen Karolin férjének, addigi öt fiának apja gróf Károlyi György volt.

Semmit sem érthetünk meg Zichy Karolinából, ha Barabás Miklós litográfiáját (balra) nézzük, hiszen a biedermeier művészet nem arra esküdött, hogy ábrázolja a szexepilt. A szép és intelligens, emellett politikailag aktív nő sokakat elbűvölt - az idősődő Széchenyi megrémült Karolin vonzerejétől, Petőfi verset ír a Zichy-nővérekről - a szabadságharc bukása után pedig Komárom védőjét, Klapka Györgyöt követte az emigrációba, és csakúgy, mint Batthyánynak, gyermeket szült neki. "Károlyiné és az ő Herculese am Scheidewege (a válaszúton)" - így nevezi a Svájcban együtt élő párt egy másik magyar emigráns, báró Jósika Miklós a levelezésében.

Miféle nőket tart nyilván név szerint az emlékezet a 19. századból? Történelmi alakok anyját, szerelmeit, nejét, lányait, akik olykor akaratukon kívül kerültek az események sodrába, és muszájból jutottak nagy szerephez, amelyben helytálltak vagy sem.

A "nagy elsőket": az első nőt, aki leérettségizett, az első orvosnőt, földrajzi felfedezőket, mindenféle olyan úttörőt, akik elsőként fúrták be magukat valami férfikiváltságba vagy férfiközösségbe.

Aztán művésznőket. Írónőket, költőnőket. Színésznőket, énekesnőket, balerinákat, akik művészetükkel szereztek hatalmat és csodálatot egy férfiak irányította társadalomban. És persze kurtizánokat.

Nem a névtelen prostituáltakat, akik a napi betevőért adták el magukat, hanem azokat a nőket, akik marionettbábuk módjára irányították pénzes és befolyásos pártfogóikat, palotáért, fogatért, évi járadékért kizárólagosságot ígérve, majd az illető háta mögött egy másik ügyfélnek néhány óriási gyémántért megfogadva ugyanezt. Mert néha képesek voltak győztesnek mutatkozni a férfitársadalom felett. És főleg azért, mert az emberek csodálták fényes életüket és rideg gátlástalanságukat.

1950 januárjában egy negyven évre zárolt hagyaték felnyitásakor igencsak elképedtek az örökhagyó hozzátartozói. Arthur Munby (1828-1910) a világ szemében egyrészt kötelességtudó hivatalnok volt, másrészt műkedvelő költő, harmadik életéről azonban kevesen tudtak. Talán csak az a több száz nő, akiket lefényképezett.

Nem, nem fura pózokban. És nem is meztelenül. Hanem rongyokban, piszkosan, munkavégzés közben. Arthur Munby-t ugyanis semmi nem csigázta úgy fel, mint egy fizikai munkát végző nő. Sajátos vonzalmai vezették el egy olyan terület dokumentálásához, amelyről az ő amatőr képei nélkül alig maradt volna fenn ábrázolás - hiszen szépen befűzve, műteremben pózoló úriasszonnyal, csinos kisasszonnyal tele van a padlás.

Közel hatvan kötetnyi naplójában is rengeteget ír róluk, mivel szabadidejében az utcákat rótta - Hasfelmetsző Jack gyilkosságai idején egyszer a gyilkosnak vélték, megállították és igazoltatták a rendőrök. De Munby egész más célra keresett "áldozatokat".

Mivel akkoriban a társadalmi státusz az öltözködés alapján kódolható volt, nagy biztonsággal előre tudhatta Hannah Cullwickről, hogy mindenes cseléd. Megszólította, barátságosan kikérdezte, majd miután szép lassan a bizalmába férkőzött, nagyon különös dolgot kért tőle.

Míg a 19. században a drogok használatát illetően nem működtek negatív előítéletek - a morfiumot, ópiumot fogyasztó nő éppen a (kívánatos) gyengeségét hangsúlyozta azzal, hogy ezekhez a szerekhez volt kénytelen folyamodni -, a nők dohányzását tabuk övezték a nyugati világban.

Ennek akkoriban még nem a szenvedély magzati fejlődésre gyakorolt vagy a tüdőbetegségek kockázatait fokozó hatása volt az oka. Inkább az, hogy a dohányzás - a nadrágviselettel, a sportolás lehetőségével, a politikai jogok gyakorlásával, a munkavállalás és a pénzkereset jogával együtt - a férfiprivilégiumok táborába tartozott.

Árulkodó, hogy a korabeli ábrázolásokon legfeljebb két női szerepmodell képviselői jelenhettek meg cigarettával: az egyik Az emancipált szűz szenvedélye című 1847-es magyar litográfián látható: a kékharisnya. Az efféle gúnyrajzok a nevettetést szolgálták: még a végén azt is megérjük, hogy a nők is rágyújtanak…

"Hát miféle hazafiak vagyunk? Látunk egy szenvedő asszonyt, és nem tudjuk azonnal, hogy ez Miasszonyunk Hungária."

Miért visel a fotón látható csinos asszonyka térkép-alsószoknyát, ruhájára hímzett kettős keresztet, bumfordi - feltehetőleg fából faragott - láncokat? Azért, mert éppen Leláncolt Hungáriát, a rab nemzetet alakítja egy élőképben az 1860-as évek elején. Az amúgy a nagy Napóleon családjából származó Adèle Bonaparte-Wyse mindezzel azt is szemlélteti, hogy megtette azt, ami a 19. századi házasságokban gyakran előfordult: áttért a férje vallására. A férj nem más, mint Türr István generális, magyar (és olasz) szabadságharcos. De mi volt a vallása?

A felvilágosodás kizökkentette a kereszténységet középponti helyzetéből, s a 19. századra a vallásos hevület részint áttevődött a nemzet és a haza ügyére. Ezzel a politika nem csupán szentimentálissá lett, vagyis személyes üggyé változott, hanem a katolicizmus fogalmait is kölcsönvette: a hazafi azzal válik jó hazafivá, ha hisz a haza szabadságában és függetlenségében, s ha tesz is ezért, akkor már szabadságharcos a neve, aki pedig a hit apostolává, illetve, ha elég nagy áldozatot hoz a Haza oltárán, például mártírhalált, akkor a szabadságvallás szentjévé is lehet. A Haza pedig nem más, mint… egy nő.