Halcsontos Fűző

"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

"- De a kanári mozogni fog.

- Természetesen.

- Úgy a kép nem sikerülhet.

- De hiszen megfizetjük

- Még sem lehet.

- De miért nem?

- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."

Miről is volt szó?

Áruba bocsátott, megtört büszkeségű nő, aki lenge ruhában, egész nap szépítkezve arra vár, hogy végre szolgálhasson egy férfit - akárkit - és a legkisebb figyelemért is hálás… - ez volt a nyugati férfi egyik nőideálja a 19. században (is).

Európa keleti peremén, a Balkánon a 19. században még javában élt a rabszolgaság gyakorlata, és Szemere Bertalan 1831-es útinaplójában azon kesereg, hogy német ismerősei minket is oda számítanak: "'Vannak-e még sklávok (rabszolgák) Magyarországon?' Valahányszor ilyen kérdést hallok, s e nélkül alig múlik el napom, mindig mélyen elborulok, hogy szegény hazám ennyire nem ismertetik."

Mindazonáltal elszigetelt esetekben magyar nők is kerülhettek rabszolgasorba. Ezt Sass Flóra esete példázza, aki a szabadságharc vesztette el szüleit, amikor román parasztok feldúlták Nagyenyedet. Egy házaspár magához vette, de a bukás után Törökországba menekülő emigránsok kavarodásában egy rabszolgakereskedőhöz juthatott, mert 1859-ben Samuel Baker angol mérnök már a vidini rabszolgapiacon találja a szőkesége és európai vonásai miatt igen magas áron árult Flórát, akit meg is vásárol. Később feleségül vette, és közös afrikai utazásukon együtt fedezték fel a Nílus forrását. Viktória királynő éppen múltja miatt - és mert már a házassága előtt is együtt élt a férjével - nem volt hajlandó fogadni Florence Bakert.

Ha a karót nyelt királynőt nem is babonázta meg a rabnőt övező romantika, rengeteg korabeli férfit annál inkább.

"Az orvos aprólékosan megvizsgálta a nő mellét, a mirigy fejlettségét, a bimbó alakját, a tej mennyiségét és minőségét. Néhány cseppet a tenyerébe vett, megízlelte, a világosság felé tartotta.

- Jó, jó - mondta időnként.

Végezetül a gyereket vizsgálta meg, akit anyja egy karosszékbe fektetett. Legfeljebb háromhónapos fiú volt, szemre erős, egészséges. Az orvos megnézte a talpát, a tenyerét, a szája és végbele nyálkahártyáját, mert mindig tartani kell az örökölt szifilisztől. Semmi hibát nem talált."

Émile Zola Termékenység (La Fécondité) című regényében vizsgálja így meg az orvos a szoptatós dajkának jelentkező fiatal nőt. A "jó tejelő" ezután egy módos család gyermeke mellé, az anyja tejét minősítő csecsemő pedig bérdajkához kerül.

Zola leírásában az orvos a jelentkező családi állapota felől is érdeklődik. Mivel a férj esetlegesen képviselhette a kiszolgáltatott anya és gyerek érdekeit, ezért a leányanyákat kedvelték az alkalmazók, azok közül is azokat, akiknek babája a szüléskor vagy nem sokkal utána elhunyt, mert akkor a dajka fizetésébe nem kellett beépíteni a gyerek tartásának költségeit.

A dajka kivételezett tagja volt a háztartásnak, jó falatokkal etették, sörrel itatták a bő tejtermelés érdekében, néha még külön szobát is kapott. De azzal, hogy saját anyatejétől és törődésétől megfosztotta babáját, életveszélynek tette ki. Miért?

Charles Dickens (1812-1870) élete nagy titkát még a 20. századi életrajzok is húzódoztak felfedni, nehogy kiderüljön: nem az a viktoriánus ikon, akinek láttatták és láttatta magát. Mindazonáltal a történet olyan banálisan kezdődik, hogy szinte fáj leírni: az öregedő, viszont anyagilag és erkölcsileg is rendkívül elismert regényíró ráun tíz gyermeke anyjára, és szerelembe esik egy hamvas 18 éves színésznővel.

De nem ezért, hanem az utána következő 13 év története miatt választotta Ralph Fiennes éppen az 1991-es The Invisible Woman-t azonos című filmje alapjául (magyar bemutató: 2014. február vége), Claire Tomalin - a brit életrajzírás egyik nagy alakja - munkáját.

Dickens egész életében minden erejével befolyásolni igyekezett a róla kialakuló képet. Tudta, hogy fő bázisa, a tiszteletreméltó brit anyák és szende lányaik elpártolnának egy elvált, gyerekeit elhagyó férfitól, legyen az bármilyen pompás meseszövő és szuggesztív felolvasó. Az őt ismerők szerint emberfelettien agilis és energikus Dickens nem akart törvényes válást, de nem tudta tovább elviselni szemlélődő és passzív feleségét. Levelei tanúsága szerint eljátszott a gondolattal, hogy úgy állítja félre, hogy beszámíthatatlannak nyilváníttatja, de ekkora kegyetlenségtől még maga is megriadt. Mrs. Dickens mindenesetre először csak azt észlelte, hogy egy londoni ékszerész tévedésből Gad's Hill-i házukba kézbesít egy másnak megrendelt aranykarkötőt, aztán hogy férje befalaztatja a dolgozószobája és hálószobájuk közötti ajtót, végül egy másik házba költözteti őt, évi járadékot biztosítva.

Az író ezt úgy magyarázta el saját lapja, a Household Words hasábjain olvasóinak, mint egy mai híresség tenné a facebook oldalán a követőinek. Az élete szemlátomást nem változott: munkájának élt, hiszen nyereséges irodalmi vállalkozásával szüleit, testvéreit, feleségét, annak rokonságát, saját gyerekeit tartotta el, így nem volt számára egy perc megállás sem. Claire Tomalin azonban alapos kutatómunkával kiderítette, hogy ennél is többet vállalt magára.

A korszaknak nevét is kölcsönző Viktória királynő (1819-1901) kétségtelenül a 19. század nőideálja volt, hiszen kilenc gyermeket szült és mindenben alávetette magát imádott férjének, Albertnek (1819-61), aki - amíg élt - helyette uralkodott. A boldog nagycsalád képét sugározták birodalom- és világszerte.

Pedig Viktória nem meggyőződésből lett nagycsaládos, hanem mert - személyes megnyilatkozásai szerint - őszintén vonzódott a férjéhez és élvezte a házaséletet. Amúgy utálta a terhesség állapotát, undorral töltötte el a szoptatás és irtózott a kisbabáktól. Szerencsére - lévén uralkodónő - saját gyermekeivel nem kellett személyesen foglalkoznia, népes személyzet gondoskodott róluk.

Egyéb társadalmi osztályok más okból áhították a fogamzásgátlást: a szegénység réme miatt. Vagy mert az anyát a munkájában vagy a háztartás vezetésében akadályozta a terhesség vagy a fiatal csecsemő. A polgári és arisztokrata rétegek pedig a civilizált életstílus fenntartása és a vagyon megosztásának kivédése miatt nem akartak sok gyermeket.

Az angol nyelvben kissé megvetően "francia családnak" (French family) nevezték azt a háztartást, ahol a szülők két csemetére korlátozták a gyermekvállalást. Talán azért, mert a családtervezés gondolata már a 18. században elterjedt Franciaországban, Európában először ott estek a születésszámok.

Az angol Malthus 1798-ban megírta (Essay on Population), hogy az emberiség két alapvonása - hogy szüksége van élelmiszerre és olthatatlan benne a szexuális szenvedély - közül az utóbbiból a szaporodás olyan üteme következik, amely idővel túlhaladja az előbbi kielégíthetőségét. Követői könyvekben, pamfletekben, előadásokban tanították családtervezésre a mindeddig tudatlan népet. Melyek voltak ezek a praktikák?