Halcsontos Fűző

Magyarországon számos nemzedék hallhatta unásig, undorig Marx ("Károly") és Engels ("Frigyes") nevét. A szocializmus korszakában valóságos félistenekként tekintettek rájuk, és ebből adódóan csak valamiféle idealizált - ezáltal meglehetősen érdektelen - képet kaphattunk a politikai gondolkodókként süllyesztőbe került, de az utóbbi időben gazdasági ideológusokként újjászülető jóbarátokról.

Azt talán már eddig is tudtuk, hogy a srácoknak megvolt a véleményük a 1848-49-es magyar forradalomról és Kossuthról, Marx levelezett a Párizsba menekült Szemere Bertalannal, és két osztrákok által fizetett besúgó, Zerffy Gusztáv és Bangya János próbált a bizalmába férkőzni, hogy a hangadónál feketítse be a magyar emigránsokat.

De a cenzúrázatlan magánjellegű irataikból az is kiderül: az igazi Marx nagyon érdekes és ellentmondásos figura - csak a munkájának élő, párttársait gyűlölő, érzéketlen, kötekedő, nagyravágyó férfiú, aki rendkívül büszke felesége bárói rangjára (von Westphalen), és az egyik legelőkelőbb londoni negyedbe költözik, hogy megfelelő neveltetésben részesítse a lányait - és hű csatlósa, Engels sem kevésbé az.

Melyik az a párkapcsolat, amely igazán mély előítéleteket ébreszt? Nem, nem a melegházasságra gondolok. Hanem ha egy tekintélyes személy jóval fiatalabb párt választ. Ilyenkor még ma is előkerül a gúny, a sajnálat, és a sztereotípia, amely érzelem helyett érdeket feltételez. Nem volt ez másképpen akkor sem, amikor az országos tiszteletnek örvendő hetvennégy éves Jókai Mór 1899-ben feleségül vette a húszéves kezdő színésznőt, Nagy Bellát.

Pedig a normákat Jókai egyszer már 1848-ban megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Róza (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia "hoarder"-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).

Nagy Belláról (1879-1947) kevesebbet tudni: talán annyit, hogy Jászai Mari szeme megakadt rajta a színészvizsgáján vagy, mivel molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női "football clubba" járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla - hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.

A 19. századi macskatörténelem egyik legsötétebb epizódja 1870 szeptemberében vette kezdetét, és 1871 januárjáig tartott. Állítólag a kutyáknak nem tűnt fel semmi, az alapvetően is gyanakvó természetű macskák fogták fel gyorsabban, hogy másképpen nyúl feléjük az eddig simogató kéz, és igyekeztek (számukra) biztonságos távolságot felvenni az emberekkel.

Négy hónapra ugyanis emberi táplálék lett belőlük a porosz ostromzártól körbevett Párizsban.

Így ért véget a második császárság, III. Napóleon uralma: 1870 nyarán a poroszok gyorsan letarolták a tanácstalan francia hadsereget, majd a főváros felé fordultak. Bismarck gúnyosan jegyezte meg, hogy nyolc nap café au lait nélkül megtöri majd a polgárságot.

A párizsiakat valóban felkészületlenül érte az ostrom: ők napi piacra járással szerezték be a városon kívülről beszállított húst, tejterméket, zöldséget-gyümölcsöt - míg ugyanekkor a britek már ismerkedtek a konzervipar vívmányaival.

Bár aranyáron végig minden jó kapható volt, a lakosság októberben már lóra fanyalodott. A költő Verlaine házasságában az odaégetett lóhús vezetett az első (és sajnos nem utolsó) ütéshez. Pompás versenylovakat adtak el mészárszékeknek potom áron, mert az emberek egyre nagyobb hiányt szenvedtek állati fehérjében - a vajat is sáfránnyal színezett lózsírral pótolták.

November közepére valóban éheztek azok, akik pénztárcája nem tudott lépést tartani a növekvő élelmiszerárakkal. Lassan macska- és kutyavágóhidak ütötték fel a fejüket. Albert Vandam naplóíró egyik házigazdáját idézi, aki szerint a kutya kellemetlenül ricinusízű, amit még az univerzális ételfeljavító, a sáfrány sem nyom el. És ezen az állat húsának pihentetése, pácolása vagy előfőzése sem segít. Viszont a macskahúst sokra tartották az ínyencek

Lewis Carroll - aki a gyerekirodalom nagyrabecsült alakjából lett irodalmi pedofil - mítoszának alakulása látványos példa arra, hogyan kap egészen más, szinte fenyegető fénytörést az, amit a 19. században még rendjén valónak találtak - egészen egy 21. század küszöbén bekövetkezett fordulatig.

A 19. században még semmi nyugtalanítót nem láttak a gyerekszerető író bácsik működésében. Sohasem nősült meg és többnyire gyerekekkel barátkozik? Nagyon helyes. Derék, szentéletű fiatalember, aki távol tudja magát tartani a bűntől, a még tiszta és ártatlan lények elméjének csiszolásával, lelki nevelésével foglalkozik. Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898) matematikát tanított Oxfordban és ritka szellemes társasági ember hírében állott. A dékán - Henry Liddell - gyermekének, Alice-nak egy kirándulás alkalmával mesélt fantasztikus történetet egy nyúlverembe zuhanó kislányról. Ezt évek múlva jegyezte le és adta ki Alice Csodaországban (1865) címmel, egy elképesztően szellemes és borzongatóan fura mű világhódító útját indítva el.

Hogy miért tört ki a krími háború (1853-56)? Mert az Orosz Medve megtépte a Török Pulykát, így bosszantva fel a Brit Oroszlánt - legalábbis A könnyűlovasság támadása című film kezdő képsorai szerint. De nézőpontunkból most nem is ez a fontos, hanem hogy ez volt az első háború, amit gazdagon dokumentáltak fényképekkel.

És hogy az egyik első hadifotográfus magyar nemzetiségű volt.

Szathmári Pap Károlyként született Kolozsváron 1812-ben, de ő többnyire a Carol Popp de Szathmari nevet használta, mert aktív éveit nagyrészt udvari fotográfusként töltötte a bukaresti királyi udvarban.

Szekérre telepített fotóműtermével 1854. áprilisában érkezett a harcok színhelyére, míg a világszerte a krími háború elsőszámú fotósának tartott Roger Fenton csak 1855 márciusában kapcsolódott be az események dokumentálásába.

A fotók felsorakoztatják a résztvevőket: orosz tiszteket, francia zuávokat, a skót ezred tagjait (balra fenn egy muszlim népfelkelő, ú.n. basibozuk ücsörög az asszonyával), de nem az látható rajtuk, hogy hogyan szenvedtek a katonák, milyen embertelen a háború. A halál, fájdalom vagy kegyetlenség pillanatait a tíz-tizenkét perccel korábban érzékenyített lemezre, öt-tíz másodperces exponálási idővel nehézkes lett volna megörökíteni. A kor embere amúgy is mélységesen ízléstelennek találta volna az ilyesmit.