Lewis Carroll – aki a gyerekirodalom nagyrabecsült alakjából lett irodalmi pedofil – mítoszának alakulása látványos példa arra, hogyan kap egészen más, szinte fenyegető fénytörést az, amit a 19. században még rendjén valónak találtak – egészen egy 21. század küszöbén bekövetkezett fordulatig.
A 19. században még semmi nyugtalanítót nem láttak a gyerekszerető író bácsik működésében. Sohasem nősült meg és többnyire gyerekekkel barátkozik? Nagyon helyes. Derék, szentéletű fiatalember, aki távol tudja magát tartani a bűntől, a még tiszta és ártatlan lények elméjének csiszolásával, lelki nevelésével foglalkozik. Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898) matematikát tanított Oxfordban és ritka szellemes társasági ember hírében állott. A dékán – Henry Liddell – gyermekének, Alice-nak egy kirándulás alkalmával mesélt fantasztikus történetet egy nyúlverembe zuhanó kislányról. Ezt évek múlva jegyezte le és adta ki Alice Csodaországban (1865) címmel, egy elképesztően szellemes és borzongatóan fura mű világhódító útját indítva el.
A Lewis Carroll írói nevet használó Dodgson sikeres volt, műveivel sok pénzt keresett, így kedve szerint élt: rajongói közül kerültek ki gyerekbarátai (így hívta: „child friend”), akiket szívesen szórakoztatott mindenféle számukra érdekes mulatsággal, még nyaralni is járt velük. Mellékesen még fotográfusi életművet is létrehozott a kora híres embereit valamint ilyen-olyan jelmezekbe bújtatott leánygyermekeket ábrázoló fényképeivel.
Halála után hónapokkal megjelent, unokaöccse által írott életrajzában az önzetlen gyermekboldogító és földön járó szent képe születik meg. A 20. században ez szennyeződik majd be életrajzról életrajzra. (Ezen az érdekes angol nyelvű linken végigkövethető, hogyan.)
Ugyanis a félmeztelen gyerekekről készült képek és a szűzies életmód a 20. században már zavaróan hatnak. Így a – már nem családtag – életrajzírók próbálják bűnelkövetés közben tetten érni a szerzőt. Ez sikerül is.
Lewis Carroll élete nagy részében naplót vezetett, amik fenn is maradtak (ilyen luxusról magyar életrajzírók csak álmodozhatnak). Kivéve az 1858 és 1862 közötti időszakot. És eltekintve azoktól a lapoktól, amelyeket a család vágott ki.
A gyanús hiányok különféle elméleteket szültek. Több biográfus (köztük Morton N. Cohen) gondolta úgy, hogy itt az a rész hiányzik, ahol Dodgson megkéri egyetlen szerelme, az akkor tizenegy éves Alice kezét, a borzadó család pedig elűzi a mesemondó bácsit. S mivel az igazi Alice nem élvezte különösebben a gyerekirodalmi múzsa szerepét és felnőttként (jobbra) nem tartott fenn különösebben meleg kapcsolatot a szerzővel, így készen volt a feltételezés: Lewis Carroll csak a kislányt tudta szenvedélyesen szeretni, a felnőtt nőtől undorral húzódott el.
Itt lépett be a vitába az ellenzék, 1999-ben Karoline Leach In the Shadow of the Dreamchild című könyvével, amelyet más hozzászólások is követtek. Ők – egy a kivágás tartalmát leíró papírfecni alapján – amellett érvelnek, hogy a férfi szerelme Alice anyja, Lorina Liddell volt, és a Dodgson család akkoriban sokkal nagyobb szégyennek érezte volna, ha az derül ki a tisztelt íróról, hogy a dékán felesége után epedezett. Hogy akadt olyan gyerekbarátja, akivel jóval annak tízes évei után is szoros viszonyt ápolt. Meg hogy akkoriban még a karácsonyi üdvözlőlapokra is angyalnak maszkírozott félpucér gyerekeket tettek. És hogy abban a korban az a pedofília-fogalom, amit mi ismerünk, még nem létezett…
Akár igazuk van, akár nem, mindegy is. De jó, hogy jöttek. Mert egy halott szerzőnek –minden segítség nélkül – nehéz a magánélet mocsarából kitápászkodni.
