Halcsontos Fűző

"Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok" - diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban - USA, Anglia, Franciaország - ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.

"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

"- De a kanári mozogni fog.

- Természetesen.

- Úgy a kép nem sikerülhet.

- De hiszen megfizetjük

- Még sem lehet.

- De miért nem?

- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."

Miről is volt szó?

Lewis Carroll - aki a gyerekirodalom nagyrabecsült alakjából lett irodalmi pedofil - mítoszának alakulása látványos példa arra, hogyan kap egészen más, szinte fenyegető fénytörést az, amit a 19. században még rendjén valónak találtak - egészen egy 21. század küszöbén bekövetkezett fordulatig.

A 19. században még semmi nyugtalanítót nem láttak a gyerekszerető író bácsik működésében. Sohasem nősült meg és többnyire gyerekekkel barátkozik? Nagyon helyes. Derék, szentéletű fiatalember, aki távol tudja magát tartani a bűntől, a még tiszta és ártatlan lények elméjének csiszolásával, lelki nevelésével foglalkozik. Charles Lutwidge Dodgson (1832-1898) matematikát tanított Oxfordban és ritka szellemes társasági ember hírében állott. A dékán - Henry Liddell - gyermekének, Alice-nak egy kirándulás alkalmával mesélt fantasztikus történetet egy nyúlverembe zuhanó kislányról. Ezt évek múlva jegyezte le és adta ki Alice Csodaországban (1865) címmel, egy elképesztően szellemes és borzongatóan fura mű világhódító útját indítva el.

Hogy miért tört ki a krími háború (1853-56)? Mert az Orosz Medve megtépte a Török Pulykát, így bosszantva fel a Brit Oroszlánt - legalábbis A könnyűlovasság támadása című film kezdő képsorai szerint. De nézőpontunkból most nem is ez a fontos, hanem hogy ez volt az első háború, amit gazdagon dokumentáltak fényképekkel.

És hogy az egyik első hadifotográfus magyar nemzetiségű volt.

Szathmári Pap Károlyként született Kolozsváron 1812-ben, de ő többnyire a Carol Popp de Szathmari nevet használta, mert aktív éveit nagyrészt udvari fotográfusként töltötte a bukaresti királyi udvarban.

Szekérre telepített fotóműtermével 1854. áprilisában érkezett a harcok színhelyére, míg a világszerte a krími háború elsőszámú fotósának tartott Roger Fenton csak 1855 márciusában kapcsolódott be az események dokumentálásába.

A fotók felsorakoztatják a résztvevőket: orosz tiszteket, francia zuávokat, a skót ezred tagjait (balra fenn egy muszlim népfelkelő, ú.n. basibozuk ücsörög az asszonyával), de nem az látható rajtuk, hogy hogyan szenvedtek a katonák, milyen embertelen a háború. A halál, fájdalom vagy kegyetlenség pillanatait a tíz-tizenkét perccel korábban érzékenyített lemezre, öt-tíz másodperces exponálási idővel nehézkes lett volna megörökíteni. A kor embere amúgy is mélységesen ízléstelennek találta volna az ilyesmit.