Halcsontos Fűző

Ha eljő a karácsony és feltűnik a képernyőn az Ernst Marischka-féle alpesi technicolor Sissi, magyarok tízezreiben merül fel a kérdés: vajon megvolt a császárné Andrássy grófnak?

Nos… Amennyiben nem, hát nem Gyula grófon múlott…

Gróf Andrássy Gyula (1823-1890) életpályáján talán egy komolyabb törés lehetett: a szabadságharc alatti diplomáciai tevékenységéért "elszenvedett" emigráció, de még ebből is jól jött ki. Bár távollétében kivégezték, ezzel a "szép akasztott" (le beau pendu) ragadványnevet és nők imádatát nyerte, édesanyja, Szapáry Etelka pedig végig otthonról pénzelte. Az emigránstársai irigykedve emlegetik jó anyagi helyzetét levelezéseikben, mert míg ők kölcsönkérni vagy munkát vállalni kénytelenek, Andrássy Londonban versenyistállót tart fenn, Párizsban luxuskurtizánt tart ki. Egészen 1856 nyaráig, amikor feleségül vette Kendeffy Katinka (1830-1896) grófnőt. A következő évben az amnesztiát is megkapta: hazatérhetett Magyarországra.

Még az Andrássy házaspár három gyermekének nevelőnője is megjegyzi, milyen vidám és felszabadult hangulatot teremt a sármos gróf a családja körében. Karizmatikus lénye, jó beszédkészsége a politikában éppúgy nagy sikereket vívott ki számára, mint a nők körében. A csélcsap gróf feltehetően nem egyszer "kitekintett" házasságából, de a legismertebb eset az viszony, amelyből Jókai Róza, a későbbi Feszty Árpádné született.

A 19. század első felében a gyermeki lét még küzdelmes volt és rövid. A gyermekkor ma ismert fogalma, mely szerint az első tizennégy év játékkal, tanulással és kellemes tétlenséggel telik, még nem létezett, csak a század második felében alakult ki, amikor az itt látható fotográfiák készültek, de még a képek szereplőit is nagy túlélőknek lehet tekinteni.

Túlélték a szülést, amely során nagy eséllyel halhattak volna bele fertőzésekbe vagy komplikációkba. Túlélték a szoptatás hányattatásait: ha édesanyjuk nem tudta vagy akarta őket szoptatni, akkor vagy szoptatósdajkához kerültek, vagy pedig - tápszer híján - hígított tehéntejet kaptak.

A járványokat és gyermekbetegségeket védőoltások nélkül kellett átvészelniük. Angliában még a század végén is 16 százalékos volt a gyerekhalandóság, míg Oroszország egyes területein 28 százalékos (az európai átlag 20 százalék körül mozgott). Ha betegségüket éppen nem hanyagolták el vagy diagnosztizálták félre, a gyógyászati túlkapásokat kellett túlélniük: az ópium vagy cannabis tartalmú kanalas orvosságokat, az állandó "purgálást", pl. a hánytató hatású ipekakuána mértéktelen alkalmazását.

A képeken látható gyerekek ugyanakkor kiváltságosak is: azoknak a gyerekeknek, akik szüleinek volt pénze arra, hogy játékszert vásároljanak nekik, és le is vetessék őket egy fényképésszel, feltehetően később dolgozniuk sem kellett, mint gyerektársaik nagy hányadának. Lassanként egyre kevesebb apróságnak kellett kis felnőttnek lennie, lehetett gyerek is. A gyermekkorral együtt megjelentek a kizárólag gyerekeknek gyártott tárgyak is. Ekkor lett a karácsony a gyerekek ünnepe.

Mindenki ismeri a történelemkönyvekből az időtlen mondatot: "Magyarországon akkoriban reményvesztett hangulat uralkodott".

Ez tetszés szerint bármelyik történelmi korba behelyettesíthető, így hát ez a történet is így kezdődik: Magyarországon 1853-ban reményvesztett hangulat uralkodott. Az osztrákok négy évvel korábban orosz túlerő segítségével vérbe fojtották a szabadságharcot. Aradon tiszteket végeztek ki, mások börtönben sínylődtek, sokakat rangjuktól megfosztva soroztak be az osztrák seregbe és vittek Itáliába. Megint mások külföldre menekültek a számonkérés és megtorlás elől.

Eközben New York államban a Fox-nővéreket egészen más aggasztotta. 1848 óta hallottak a bútorok mozgatásának zajára emlékeztető hangokat az otthonukban, amit mások is szellemjárta háznak tartottak. Amikor azonban rokonaikhoz utaztak, a kopogás oda is követte őket. Hamarosan több száz fős közönség győződhetett meg a lányokat követő, kopogó szellemek jelenlétéről. Az asztaltáncoltatás divatja a Washington nevű hajón érkezett meg Brémába, és úgy terjedt az európai kontinensen, mint egy járvány.

Pesten 1853 áprilisában szinte minden háznál asztalt táncoltattak. A spiritiszta szeánszhoz minden szükséges feltétel kellő számban és mennyiségben rendelkezésre állt: halottak, megroggyant elmék, kilátástalan jövő. Már csak egy kerek asztalka kellett, amelyet körülülve összeérinthették ujjaikat, és a túlvilágra összpontosíthattak.

"Minden kérdezősködésünk a körül forgott, hogy lesz-e valami kedvező politikai fordulat ránk, magyarokra nézve?" írja Jókai, akinek háztartásában Batthyány Lajos kivégzett magyar miniszterelnök kísértete jelentkezett.

A szimbolikus, gyakorlatias és szexuális funkciókkal egyaránt rendelkező fűző kapcsán rengeteg tévhit él. Az egyik az, hogy a nők a 20. század első évtizedeiben megszabadultak tőle…

A melltartó elődjeként a fűzőnek eleinte nem csupán a melleket kellett felnyomnia és stabilizálnia, de leszorítania a deréknál kibuggyanó alsószoknyá(ka)t. A 19. század első húsz évében nem volt divat az erős fűzés, csak úgy 1820-tól, majd az ötvenes évektől megint nem, hiszen a széles krinolinok kevésbé szoros fűzés mellett is optikailag karcsú alakot adtak. Az 1870-es évektől a szűkebb szoknyák ismét megkívánták a keskeny derékrészt.

Ekkor már a cetfélék állkapcsában található szarulapokkal megerősített, fémkallantyúkba fűzött szalagokkal felszerelt "halcsontos fűzőt" (corset baleiné, whaleboned corset) kínálta a ruhaipar, amelyek erős igénybevételt is kibírt.

A korabeli reklámok azt sugallják, hogy rendes nő fehér vagy csontszínű fűzőt viselt. A fekete még határesetnek számított, tiszteletreméltó idősebb nők is választhatták, de ha már szaténból készült, viselete homályos hátsó szándékokat feltételezett (csábítás?). De már egy rózsaszín fűző is arra utalt, hogy a hölgy nem elégszik meg a ruhadarab funkciójával, mutogatni akarja magát benne, és minél díszesebb, színesebb volt egy fűző, annál könnyebb erkölcsűnek gondolta a viselőt az, aki láthatta neglizsében.

Nem csupán a testtel közvetlenül érintkező ruhadarabként vagy a kívánatos karcsúság eszközeként utalt a szexualitásra, hanem mert viselete - extrém esetben - kéjes fájdalommal járt.

A király megmutatta a színésznőt Stuart Mária jelmezében ábrázoló oltárképet, majd leültek az ágy szélére és elkezdték szavalni Goethe drámáját, az Egmontot. Amikor a csókjelenethez értek, valószínűleg mindkettőnek inába szállt a bátorság. Talán éppen ekkor vallotta meg a király, hogy még sohasem érintett nőt, de éjszakánként a színésznőre gondol, és olyankor csókokkal halmozza el a párnáját…

Gottfried von Böhm II. Lajos bajor királyról szóló életrajzában úgy tálalja a történetet, mint amit első kézből, magától a művésznőtől hallott. Az eset idejében egyre többet pletykáltak arról Münchenben, hogy az ifjú bajor király, II. Lajos (1845-1886) nem érdeklődik különösebben a nők iránt. Annál jobban rajongott azonban Wagnerért, akit udvarába hívatott, pénzzel tömött és kritikátlanul csodált. Lajos építteti majd fel a bayreauthi Festspielhaust, a Wagner-hit templomát.

Így különösen nagy volt az öröm, amikor a fiatal uralkodó 1866 májusában felfigyelt a Schiller Stuart Máriájának címszerepét játszó, Lilla von Bulyowsky néven fellépő magyar színésznőre. Remek, hiszen ki lenne alkalmasabb, hogy egy királyi személyt bevezessen az erotika rejtelmeibe, mint egy színésznő? Hiszen akkoriban úgy tekintettek Thália papnőire, mint ma egy playmate-re.

Szegény Bulyovszky Gyula, a Márciusi Ifjak legifjabbika vajon gondolt-e arra 1848 novemberében Szilágyi Lillát (1833-1909) nőül véve, hogy egykoron herceggel és királlyal kell osztoznia a feleségén?

Feltehetőleg soha nem jutott a tudomására.