„Az orvos aprólékosan megvizsgálta a nő mellét, a mirigy fejlettségét, a bimbó alakját, a tej mennyiségét és minőségét. Néhány cseppet a tenyerébe vett, megízlelte, a világosság felé tartotta.
– Jó, jó – mondta időnként.
Végezetül a gyereket vizsgálta meg, akit anyja egy karosszékbe fektetett. Legfeljebb háromhónapos fiú volt, szemre erős, egészséges. Az orvos megnézte a talpát, a tenyerét, a szája és végbele nyálkahártyáját, mert mindig tartani kell az örökölt szifilisztől. Semmi hibát nem talált.”
Émile Zola Termékenység (La Fécondité) című regényében vizsgálja így meg az orvos a szoptatós dajkának jelentkező fiatal nőt. A „jó tejelő” ezután egy módos család gyermeke mellé, az anyja tejét minősítő csecsemő pedig bérdajkához kerül.
Zola leírásában az orvos a jelentkező családi állapota felől is érdeklődik. Mivel a férj esetlegesen képviselhette a kiszolgáltatott anya és gyerek érdekeit, ezért a leányanyákat kedvelték az alkalmazók, azok közül is azokat, akiknek babája a szüléskor vagy nem sokkal utána elhunyt, mert akkor a dajka fizetésébe nem kellett beépíteni a gyerek tartásának költségeit.
A dajka kivételezett tagja volt a háztartásnak, jó falatokkal etették, sörrel itatták a bő tejtermelés érdekében, néha még külön szobát is kapott. De azzal, hogy saját anyatejétől és törődésétől megfosztotta babáját, életveszélynek tette ki. Miért?
Ugyanis a szoptatós dajkák és más dolgozó nők gyermekeit, a nem kívánt, apátlan csemetéket, sőt (különösen Franciaországban) még polgári sarjakat is bérdajka látott el életük első szakaszában. Nemzedékek cseperedtek úgy, mint Jane Austen: őt édesanyja a születése után nem sokkal kiadta a közeli Deane faluba gondozásra. Rendszeresen látogatta, de csak akkor vette vissza, amikor „kezelhető” korba ért.
A gyerekek ritkán kerültek olyan szerény, de tiszta körülmények közé, mint a festményen, ahol városi hölgyek keresik fel vidéken neveltetett gyereküket – akár Flaubert-nél Bovaryné a csecsemőjét, Berthe-et. Sokszor elhanyagoltan és koszban élt a bérdajka által odavett, a nagyobb anyagi nyereség miatt minél nagyobb számú (akár 4-5) baba.
Anyatej aligha jutott elég. Jó esetben kaptak mellé hígított tehén- vagy kecsketejet és kásafélét, de ez a táplálék súlyos, akár halált okozó emésztési problémákhoz vezethetett. A bérdajkaságban élő gyerekek halandósága magasabb volt, mint az átlagos – minden negyedik nem élte túl.
A baba és mama között az első években kialakuló kötődés 20. századi fogalom, így a 19. századi anyáknak eszébe sem jutott, hogy hiánya traumát okoz. Bár több forrás mesél a családjukhoz visszatérő – s saját szüleiktől megrémülő – kicsikről.
„Vallyon a Szoptatók Virtusai, s vétkei a szoptatás következtében a Csecsemökre által szállanak-é?” – mereng az anyatej jellemépítő erején 1831-ben egy magyar orvos, Mátéfy Ferenc, ám sokkal nagyobb aggodalomra adott okot, hogy az okkal „angyalcsinálóknak” nevezett bérdajkák tevékenységét nálunk annyira sem szabályozták, mint Franciaországban. Csak 1876-ban rendelték el a dajkaságba adott gyerekek nyilvántartását.
A nyomorúságos magyar dajkahelyzet Bródy Sándor A dada (1902-es, de a korábban íródott Erzsébet dajka-novellafüzér alapján készült) című darabjában villan fel. A címszereplő dada újszülött Klárikája vidéken pusztul el, míg anyja a fővárosban táplálja a kis úrfit, és a kéretlen férfifigyelem elől menekülve a legnagyobb nyomorba jut.
Az intézmény az 1920-30-as évekig kitartott, de a nagyobb szoptatási hajlandósággal és a gyermektápszerek elterjedésével lassan kiment a divatból.
(Szoptatósdajka fényképe, Szentpétervár (1.), Charles Baugniet: Látogatás a dajkánál (2.), dajka a család körében, védencével az ölében (3.) 19. század vége, Temes vármegye)
