"Az orvos aprólékosan megvizsgálta a nő mellét, a mirigy fejlettségét, a bimbó alakját, a tej mennyiségét és minőségét. Néhány cseppet a tenyerébe vett, megízlelte, a világosság felé tartotta.
- Jó, jó - mondta időnként.
Végezetül a gyereket vizsgálta meg, akit anyja egy karosszékbe fektetett. Legfeljebb háromhónapos fiú volt, szemre erős, egészséges. Az orvos megnézte a talpát, a tenyerét, a szája és végbele nyálkahártyáját, mert mindig tartani kell az örökölt szifilisztől. Semmi hibát nem talált."
Émile Zola Termékenység (La Fécondité) című regényében vizsgálja így meg az orvos a szoptatós dajkának jelentkező fiatal nőt. A "jó tejelő" ezután egy módos család gyermeke mellé, az anyja tejét minősítő csecsemő pedig bérdajkához kerül.
Zola leírásában az orvos a jelentkező családi állapota felől is érdeklődik. Mivel a férj esetlegesen képviselhette a kiszolgáltatott anya és gyerek érdekeit, ezért a leányanyákat kedvelték az alkalmazók, azok közül is azokat, akiknek babája a szüléskor vagy nem sokkal utána elhunyt, mert akkor a dajka fizetésébe nem kellett beépíteni a gyerek tartásának költségeit.
A dajka kivételezett tagja volt a háztartásnak, jó falatokkal etették, sörrel itatták a bő tejtermelés érdekében, néha még külön szobát is kapott. De azzal, hogy saját anyatejétől és törődésétől megfosztotta babáját, életveszélynek tette ki. Miért?
