Halcsontos Fűző

Tudom, Zsófi, szegény asszony vagy, sokat dolgoztál, ugyan ettél-e mindig?

Ki vitte el az uradat Oroszországba, a tőke, úgy-e?

Hát mondd, jól volt ez így?

Igazad van, nem jól volt, és éppen ezen segít az új rendszer, a szociálizmus végső célja a proletárdiktatúra nevű eszközével, amivel megteremti a kommunizmust.

Hogy téged kommunizálnak-e?

Azt majd most mondom meg - csigázza fel a vidéki nőlakosságot a Közoktatásügyi Népbiztosság "Kommunizáljuk-e Zsófit?" című kiadványa. A legalább százezres példányszámban megjelenő népfelvilágosító pamflet egyszerű szavakkal próbálta elmagyarázni a "zsófiknak", hogy a népszerű hittel ellentétben a kommunisták csupán a gazdasági termelőeszközöket "dobják be a közösbe", a nőket nem, a szabad szerelem sem a közösségi alapon folyó szexuális életet, hanem a szabad választás jogát jelenti, a házasság pedig a rabság és kizsákmányolás egy módja.

Ha már "cross-dressing", a 19. századi közönséget jobban izgatta a férfinak öltözött nő, mint a női ruhát viselő férfi. A nadrágszerepet játszó nők megjelenése az opera műfajában azzal magyarázható, hogy a 18. század végén a magas hangot megkövetelő szerepekben a kasztrált énekesek (castrati) helyére nők léptek, viszont a színház világában más alapokon állt ez a szerephagyomány.

Amíg a nőket társadalmi okokból távol tartották a magamutogatástól, addig a színpadon a női szerepeket is a férfiak játszották. A férfiak később hagyományosan a nevettetés kedvéért öltöztek nőnek, és ilyenkor áthághatták a nemi határokat, ám a férfiakat megszemélyesítő nőknek fiúsan kellett játszani, és közben a nőies viselkedés szabályait is be kellett tartaniuk.

A 19. századi angol színpad hagyományos nadrágszerepe lett Shakespeare több alakja: Rómeó

1824. május 27-én egy könyvkiadó három nap tépelődés után elégette legsikeresebb szerzője emlékiratait. Éppen azért, amiért ma kiadná: mert kényes magánéleti vonatkozásokat tartalmazott.

Angol szakosokon kívül kevesen olvassák ma Lord George Gordon Byron (1788-1824) verseit, de azt már senki sem veheti el tőle, hogy ő volt a 19. század Mick Jaggere. Az irodalom századában egy költő is lehetett szexszimbólum. Az alkotást legszívesebben könnyű kézzel végzett, arisztokrata kedvtelésnek beállító lord szexuális vonzereje szinte minden élőlényre hatott, akár az irodalomban, akár a hétköznapokban nyilvánult meg. Byron egy korszak meghatározója lett, sántasága ellenére férfiideállá vált: iskolaéveit fiúszerelmek kísérték, fénykorában inkább nők közül válogatott: az arisztokrata asszonyok éppúgy érdekelték, mint a rossz hírű színésznők vagy a rajongó lánykák - és akár saját féltestvére, akitől állítólag gyermeke is született. A már-már ördögi lénynek tartott költőnek az utóbbi botrány után kellett elhagynia Angliát. Itáliában élt egy olasz grófnővel, halála előtt pedig egy görög fiút szeretett.

"Írónőink napról napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kíséretében" - így beszél a gombamód tenyésző irodalmárnők ijesztő jelenségéről a 19. századi magyar irodalom sokat idézett szövegében Gyulai Pál (1826-1909), befolyásos kritikusmumus.

Gyulai pont 1858-ban írta ezt a híres-hírhedt - mert mai szemmel felháborító állításokat tartalmazó - kritikát, amikor Petőfi özvegyének, Szendrey Júliának a húgát, Szendrey Marit feleségül vette. Arany János a házassághoz gratulálva kifejezte reményét, hogy Mari Júliának egy szelídebb, háziasabb verziója. Hiszen az excentrikus Júlia "művészkedett": éppen az ő Andersen-fordítása és Majthényi Flóra versei apropóján keletkezett az Írónőink című írás.

Gyulai Pál nem akarja "a női szellemet kisebbíteni, a női jellemet becsmérelni", de mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Hiszen sok minden más mellett a nők költészet-, eposz-, és drámaírásra is képtelenek, viszont csevegő hajlamuk miatt a családi kör és a társaság témáiból merítő novella meg regény így-úgy megyeget nekik. Gyulai írását átszínezi az a feszültség is, hogy az ország piciny irodalmi tortáját kell szeletekre vágni: "Nálunk az írónők nem olyan számosak, hogy komoly aggodalomra adnának okot. A magyar írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse."

Végezhet-e az orvos művi vetélést erőszakosságból eredő (kozákok által okozott) terhességnél? - tette fel a kérdést a Nádas Sándor szerkesztette Pesti Futár nevű bulvárlap - a terminus akkoriban nem kizárólag az ismert emberek magánéleti intimitásait közlő, hanem merész témákat választó lapokra is vonatkozott - 1915. márciusi számában.

A keleti front harcai a monarchia galíciai területein folytak, ahol az ellenség könnyedén lecsaphatott a civil lakosságra is. A mindig is vad és kíméletlen lovaskatonákként misztifikált kozákok - ld. napóleoni háborúk, az 1848-49-es szabadságharc leverése - erőszaktevőkként is megjelentek a hírekben. Noha a nőkkel szemben elkövetett szexuális erőszak minden háborúra ugyanúgy jellemző volt, az első világháború idején a nőgyógyászok már képesek voltak biztonsággal elvégezni a művi abortuszt, mindazonáltal csak úgy szíre-szóra nem tehették meg: Az orvos művi vetélés esetén csak akkor nem követ el büntetendő cselekményt, ha szándéka a műveletnél kifejezetten arra irányul, hogy a magzat élete árán a veszélyben lévő anya életét megmentse. Minden más esetben, ha nem az anya életének megmentése a cél, bűncselekményt állapít meg a művelet - idézi a Pesti Futár a Gyógyászat nevű orvosi szaklapból dr. Halász Lajos koronaügyész megállapítását.