Halcsontos Fűző

1825. február 18-án született Komáromban a 19. századi irodalom egyik legnagyobb formátumú alakja, Jókai Mór. Az 1850-es évektől 1904-ben bekövetkezett haláláig számtalan regénnyel, emellett novellákkal és színdarabokkal írta tele a magyar irodalmat, megnehezítve azon iskolások életét, akik ma már nem nagyon tudnak a Kőszívű ember fiaival vagy Az aranyemberrel mit kezdeni, és legyintenek a szabadságharc romantikájára vagy rémülten torpannak meg a Vaskapu terjedelmes leírása előtt. Pedig ha a Jókai életművét bemutató keretek olyan rugalmasak lennének, mint maga az író volt, talán még újjá is születhetne a Jókai-olvasás. Jókai bableves helyett ezúttal Jókai-saláta a 190 éve született írófejedelemről:

1. Szinte minden emlékező kiemeli varázslatos búzavirágkék szemeinek szelíd és ábrándos pillantását. Már viszonylag fiatalon kopaszodni kezdett, ezért parókát csináltatott magának - az újságírók és karikatúrarajzolók mérhetetlen örömére. Olvasói - túlnyomórészt nők - hajjal vagy haj nélkül is rajongtak érte, és nagy tömegben küldözgettek részére saját készítésű ajándékokat: köztük horgolt vagy hímzett házisapkákat… Életét egészen addig élhette élő legendaként míg idős korában kötött házassága némileg kegyvesztetté tette a közvélemény szemében.

2. Bár a betokosodott képzetek szerint igazán nagyra értékelt regényei a magyar történelmi korszakokat feldolgozó művek, Jókai fantáziája nem torpant meg az ismert világok ábrázolásánál. Több regénye és novellája is van, ahol szinte már a sci-fi és a fantasy műfaját karcolva nagy utazásokra vezeti el az olvasót.

Az angol irodalom nem bővelkedik magyar vonatkozásokban, ha mégis akad ilyen, az többnyire marginális művekhez és szerzőkhöz kötődik. Csakúgy, mint ez. Mégis meglepő értesülni róla, milyen fontos szerepet játszott egy viktoriánus író érzelmileg és szexuálisan is kielégítő - tehát akkoriban ritkaságszámba menő - házasságában Árpád-házi Szent Erzsébet. Bár az igazán meghökkentő mégis az, hogy ezeket a "szexuális életre felkészítő" szerelmes leveleket papírra vetették, és fenn is maradtak.

Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.

Az éhbérért dolgozó gyermek figuráját az a férfi emelte be az irodalmi köztudatba, aki maga is megtapasztalta a nyomort.

Noha a 19. században a törvénytelen származás fogalma dramaturgiai súlyával még regénycselekményeket mozgatott, mára szinte érthetetlenné vált: mi a baj azzal, ha a gyermek világra jöttekor a szülei nem házasok?

Azt, hogy elsősorban az öröklés szempontjából zavarta a köröket, először a római jog érzékelteti. Botrányosnak pedig azért számított, mert látható jele volt az erkölcsi rend megszegésének. Évszázadokon keresztül súlyos retorziókkal járt törvénytelen gyermeknek életet adni - és természetesen az anyák szenvedték el ezeket. A súlyos előítéletek mellett nem csoda, hogy nagyrészt magzatelhajtások és csecsemőgyilkosságok áldozataivá váltak a nem kívánt - mert "bűnben fogant" - gyerekek.

Egy nő, a ki különböző házi munkát végez, padlót töröl, asztalt felmos, ablakot tisztít, gyermeket czipel, vödröket emel stb., testének minden izmát oly nagyon megerőlteti, hogy semmiféle mesterséges testgyakorlásra nincs szüksége, hogy magának mozgást szerezzen. Olyan asszonyoknak, a kik nem tudják, mit jelent a testi munka, akiknek izmai tehát gyöngék és gyakorlatlanok, a legnagyobb mértékben szükségük van gimnasztikára. Ezt rendszeresen rendezett gyakorlati formában lehet végezni és sportszerűen űzni - áll az első magyar orvosnő, Hugonnai Vilma által lektorált, nőknek szóló, századfordulós egészségkönyv németről magyarra fordított változatában.

A társadalomtudósok közt általánosan elfogadott nézet, hogy a nők a 19. század végéig alig folytattak sporttevékenységet. Az erőfeszítés és verejtékezés nem az volt, amit a kor embere látni akart az (úri)nőktől. Arisztokrata hölgyek szívesen gyakorolták a vívást, lövészetet és a teniszt. A nőhöz is méltó kevés mozgásforma közé tartozott még a lovaglás - női nyeregben, tehát nem széttárt lábbal ülve meg a lovat - vagy esetleg a korcsolyázás, ami egy gavallér karján a bálok hangulatát idézte fel. A fürdőzés, ezáltal az úszás (már annak, aki tudott úszni, mert ez egyáltalán nem volt általános) nem sporttevékenységnek, hanem gyógymódnak számított. A friss levegőn való sétálgatást is orvos írta fel a fogyasztó kúra mellé vagy éppen vérszegénységre.