Halcsontos Fűző

"Tudod, édesem, egész nyáron lány nélkül voltam" - panaszolja Kosztolányi Dezsőné 1944-es tárcanovellájának narrátora. A férj első világháborús cselédviszonyokat drámává emelő regényének, az Édes Annának különös párdarabja ez a második világháborús cselédmizériát taglaló novella. Az akkoriban már özvegy Kosztolányiné, aki memoárjában magát tartotta a "jó cseléd"-történet ötletadójának, saját rövidke írásában a rossz cselédet festi meg, egy erősen Vizynére emlékeztető asszonyság elmesélésében: "Csütörtökön délután óriási szerencsém akadt, amíg a helyszerzőnél várakoztam, bependerült egy csinos, húszesztendős falusi lány. Lesimított kontyba tűzött haja szőke volt, mint a búza, szeme sötét és feszes, mint az érett kökénybogyó. Bőszoknyában volt és hárászkendő szerénykedett a vállán. Egész valójából - mint ahogy mondani szokás - a havasok üde lehelete áradt. Azon frissiben érkezett Budapestre s én azon melegében megfogadtam őt."

Igazán csak a korabeli olvasó tudta értékelni ezt az isteni szerencsét: az Édes Annában is olvashatjuk, de már a 19. századi tanácsadó könyvekben és levelezésekben is számtalan utalást tesznek arra, hogy a cselédlány "kinevelése" csak akkor lehet eredményes, ha a nyersanyag "romlatlan", akinek erkölcseit, munkamorálját nem rontotta még meg a bűnös Budapest.

"Mint nőknek a férfiakkal szemben általában szenvedőleges szerep jut osztályrészünkül és így igen ritkán vagy soha nem vagyunk kezdeményezői a férfiakkal folytatott levelezésnek" - ismeri el az 1886-os formuláskönyv szerzője, Bánfalvy Róza, hiszen már a cím is erre utal: Mit feleljek? Ugyanakkor egy ilyen, levelezési sémákat sorjáztató gyűjtemény az illemszabályokról és nőideál felvázolásáról, tehát a "szenvedőleges szerep" megerősítéséről is szólt.

A 19. században következett be a posta forradalma: a vonatközlekedés felgyorsította a levélforgalmat, a század második felére azon osztályok lányai, akik részesülhettek az írni- és olvasni tanulás kiváltságában, szorgalmasan írták a leveleket, akkoriban - a naplóírás mellett - a női írásbeliség túlnyomó részét ez tette ki. Bizonyos típusú levelek nem csupán annak szóltak, aki címzettként szerepelt.

A 19. század során Európa lakói sajátos reality show-kért lelkesedtek. Azon embertársaikat akarták bámulni, akik különböztek tőlük, és akiket éppen eltérő külsejük és életmódjuk miatt nem tartottak civilizált embereknek. Az idegenség, egzotikum és vadság látványáért özönlöttek tudományos kiállításokra, freak show-kra, cirkuszba, világkiállításokra és állatkertbe.

Angelo Solimant a 18. század végén minden civilizálódása dacára kitömték és kiállították halála után, mások azonban már életükben áldozatok lettek: nem csupán a tudományos érdeklődés, de a tömegszórakoztatás áldozatai.

Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?

Mindegyikőjüket más.

"A férfinak csak nemi élete, a nőnek teljes élete nyomorult, mivel az ő egész jövőjét, pályafutásának minden ízét nemére építették" - jelenti ki dr. Harkányi Ede A holnap asszonyai című 1905-ös könyvében, amely jól összefoglalja a nőemancipációval és nőgyűlölettel kapcsolatos korabeli nézeteket. Miközben a 19. század idealizálta a nőt, amennyiben az hajlandó volt a férfiak által szabott kereteken belül megmaradni, alapvetően nem tartotta sokra szellemi képességét, munkabírását vagy alkotóerejét. Hiszen a gyenge, angyali teremtések legfeljebb arra képesek, hogy őrizzék a családi tűzhely melegét és gyermeknek adjanak életet. Az otthon nemtőjeként vannak szerepükben, ezen túl nem teljesíthetnek jól, de ezt nem is várják tőlük. A századfordulóra azonban ezek az elképzeléseket tendenciózusan felülírta az élet.

A Magyar Királyságban 1900-ban már több mint két és fél millió volt a kereső nők száma, és egyre többen léptek ki a munkaerőpiacra vagy vettek részt az oktatásban. Pedig akkoriban úgy látták, hogy a nemi érés ("fanosodás") annyira megviseli a lányokat, hogy a szellemi fejlődésben már kamaszkorban leszakadnak a fiúktól, ráadásul a nők havi vérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek. A bűnözőket típusokba soroló, híres-hírhedt Lombroso 80 rendőrségellenes erőszakot elkövető nő között 71 menstruálót talált, a szexológia egyik atyja, Krafft-Ebing a női elkövetőknél szintén összefüggést látott a menstruáció és a bűncselekmény időpontja között. Egy harmadik kutató pedig öngyilkos nőknél fedezte fel a havivérzés jeleit.