Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?

Mindegyikőjüket más.

 

Jászai Mari (1850-1926) nem csupán a színpadon bírt drámai erővel, ez prózájára is átsugárzik: tud olyat papírra vetni, hogy még a mai olvasónak is felakad a szeme. Szívesen döbbentette meg őszinteségével a beszélgetőtársait, de naplói, levelezése és emlékiratai publikálását így is halála utánra hagyta. Csak 1927-ben jelent meg a memoár, amelyből kiderül: egy mégoly erős akaratú nő is kegyetlenül megszenvedett a függetlenségért a 19. században.

Elvezetett jó messzire a tábortól; szörnyen féltem tőle, de a világért se mertem ellenkezni. Ledobott a földre és olyan iszonyú, éles fájdalmat okozott, hogy ma is hallom a sikoltásom abban a borzasztó éjszakában – írja le „szexuális beavatását”, amit az porosz-osztrák háború alatt szenvedett el. A markotányosnőként szerzett pénzéből ruhákat vett, hogy színésznőnek állhasson, de hamar kiderül, a színház sem pusztán a művészet temploma. Jászai emlékiratai előtt a színésznő kiszolgáltatottsága legfeljebb férfitréfákban jelenik meg, ő írja le először „a préda szemszögéből”, hogy mit vár el az igazgató, az intendáns, a vagyonos műpártoló a fiatal lányoktól, amennyiben azok „áldozatra is készek" a karrierjükért. Amikor Jászai férjhez ment, azzal a megfontolással tette, hogy asszonyi státusza véget vessen ennek az állapotnak, de a színész örök függése így is megmaradt.

Pálmay Ilka (1859-1945) nem markotányosnőként kezdett, hiszen – irodalmi szempontból kevésbé érdekes – memoárjában (1912) hangsúlyozza is: ő úrilány, de a színpad utáni vágya szétfeszíti az úrilányság kereteit. Így a színésznők között megszokott „védőházasságot” kötött a befolyásos színházi ember – színműíró és rendező – Szigligeti Ede fiával, Szigligeti József színésszel. Bár a házasság – ahogyan arra Pálmay előzetesen is számított – segítette a pályáján, hamar kiderült, hogy a karrier iránti nyílt elköteleződése és az, hogy párkapcsolatát is ennek rendeli alá, idővel ilyen durván – és konkrétan – üt vissza. A féltékenységi rohamoktól szenvedő, alkoholista Szigligetiben a szép, fiatal, tehetséges, és férjét igen hűvösen kezelő fiatalasszony olyan mérhetetlen érzelmi bizonytalanságot kelt, ami egyre fokozódó brutalitásban fejeződik ki. A végjáték a kolozsvári években zajlik, a hathónapos terhesen megrugdalt – halott gyermeket szülő – Ilkát egy ismerős család menekíti ki, a családfő veszi védelmébe, megindul a válóper. Pálmay Ilka később operettprimadonnaként európai karriert csinált: bécsi majd német színpadok után a londoni Savoy Színházban játszott Gilbert és Sullivan egyik operettjében, és egy Kinsky gróf felesége lett. Amikor jóval válásuk után az alkoholizmus végső stádiumában vergődő, lerongyolódott első férje reszketve kezet csókolt neki, a sikeres, mindenben felette álló művésznőnek, ő nem érzett elégtételt, csak sajnálatot.

Az uram az ágyában maradt. Nekem azt mondta, üljek le az ágyához. Ott ültem. Holnap reggel elmegyünk egy tanárhoz és az majd megmondja neki, hogy vagyok-e én olyan szent, mint aminőnek ő engem tart. Hisz bennem, nem azért. De mivel az egész életében nem volt egy tisztességes nővel dolga, nem mer a csodában hinni. A tanár ad majd nekünk bizonyítványt arról, hogy én tényleg szűz vagyok-e. Mert ez kell neki, a Vajdának, hogy engem leányának adoptálhasson. A Vajda János ezt mondta a feleségének. A nászéjszakán – írja Bartos Rozália (1861-1933), aki a két színésznővel szemben semmilyen minőségében sem volt úrinő. A házasságkötésükkor 53 éves költő az irodalomtörténet más forrásai szerint is különc, de Bartos Róza – Márton László megállapítása szerint – „posztmodern prózájában” valóságos pszichopataként jelenik meg. Mivel a valóság Vajdáné számos állításának ellentmond, ezért a bántalmazás tényét is kétkedve fogadta az utókor, pedig a tanulatlan sváb lány szuggesztív mondataiból valóságos rémtörténet bontakozik ki testi-lelki abúzussal, sőt egy (képzelt?) gyermekgyilkossággal.

Jászai Mari és Pálmay Ilka számára – ha voltak is sérelmeik és be nem teljesült álmaik – a színház a kiszolgáltatottság csapdájából a diadalok helyszínévé vált, ahol végül megélhették az azt irányító férfiak és a közönség feletti hatalmukat. Bartos Róza csak annyit remélhetett, hogy alakít valamit az irodalom bálványozott alakjának portréján, és azzal az érzéssel tér napirendre a sokévnyi szenvedés felett, hogy az övé volt az utolsó szó. Hogy miért írták meg éppen ők ezeket a történeteket? Talán mert a maguk módján mindhárman kívülállók voltak: Jászai Mari az autonóm karaktere miatt, Pálmay Ilkának a külföldi sikerek és a magyar művészvilágból az arisztokrácia nyújtotta kiemelkedés révén, Bartos Róza pedig éppúgy a semmiben lógott a házassága előtt, mint az után. Azt a társadalmi veszteséget, amivel ezek a vallomások más számára jártak volna, nem kellett elszenvedniük.