Halcsontos Fűző

"Írónőink napról napra szaporodnak. Most egyik, majd másik divatlap vezet be kettőt-hármat nagy elragadtatás kíséretében" - így beszél a gombamód tenyésző irodalmárnők ijesztő jelenségéről a 19. századi magyar irodalom sokat idézett szövegében Gyulai Pál (1826-1909), befolyásos kritikusmumus.

Gyulai pont 1858-ban írta ezt a híres-hírhedt - mert mai szemmel felháborító állításokat tartalmazó - kritikát, amikor Petőfi özvegyének, Szendrey Júliának a húgát, Szendrey Marit feleségül vette. Arany János a házassághoz gratulálva kifejezte reményét, hogy Mari Júliának egy szelídebb, háziasabb verziója. Hiszen az excentrikus Júlia "művészkedett": éppen az ő Andersen-fordítása és Majthényi Flóra versei apropóján keletkezett az Írónőink című írás.

Gyulai Pál nem akarja "a női szellemet kisebbíteni, a női jellemet becsmérelni", de mégsem tud ellenállni a kísértésnek. Hiszen sok minden más mellett a nők költészet-, eposz-, és drámaírásra is képtelenek, viszont csevegő hajlamuk miatt a családi kör és a társaság témáiból merítő novella meg regény így-úgy megyeget nekik. Gyulai írását átszínezi az a feszültség is, hogy az ország piciny irodalmi tortáját kell szeletekre vágni: "Nálunk az írónők nem olyan számosak, hogy komoly aggodalomra adnának okot. A magyar írónők csak dilettánsok s az ezer szerencse."

…ha fiatalon kell meghalnom, kiadatom a naplómat - írja egy fiatal lány 1884-ben, már azzal a sejtéssel, hogy az utóbbi feltétel teljesül nagyobb eséllyel.

És olvassa később sok más fiatal lány, köztük Boncza Bertuka, egy svájci internátusban (bizonyára francia eredetiben, mert magyarra csupán 1920-ban fordítják le először), aki szintén a művészi pályát fontolgatja - majd később beéri a múzsaszereppel.

"Baskircsev Mária" - mert a magyar kiadásokban ez lett a neve - a századforduló táján szinte szimbolikus alakká növekszik 1887-ben kiadott naplójegyzetei révén. Általa születik meg a kamaszlány, aki nem a gyermekkor és felnőttkor határán lebegő köztes lény, hanem fiatalságával, szépségével, formát öltő akaratával a saját határtalan lehetőségeinek hordozója. Simone de Beauvoir később az önmagába szerelmes, nárcisztikus serdülő lány példájaként említi többször is A második nemben. De Marie ezenkívül az öntudatos művész és a korai feminista szerepét is az elsők közt játssza el a művelődéstörténetben.

Az orosz származású Marie Bashkirtseff 1873-ban, tizenkét évesen kezdi naplóját - vagy inkább tizennégy? A hátrahagyott naplókat kiadó édesanyja utólag több okból is meghamisította lánya eredeti 1858-as születési dátumát.

Azt mindenki tudja, mi történt Oscar Wilde-dal, miután a rágalmazója, Queensberry márki ellen indított perben őt ítélték el két évre fajtalanságért: büntetését letöltve, Angliából és az irodalomból száműzve, többéves európai bolyongás után Párizsban halt meg.

De mi lett Bosie-val, Oscar rossz szellemével, akivel a drámaíró szerelembe esett, aki társa volt a férfiprostituáltak felhajtásában, és akinek apja iránt érzett bosszúvágya vezetett Wilde szerencsétlen peréhez?

Sir Alfred Douglas skót arisztokrata családba született 1870-ben, becenevét a "boy" (fiú) szó becézéséből (boysie, bosie) kapta, így hát még időskorában is Fiúkának szólították közeli ismerősei. Apja, Queensberry márki, nem csupán Oscar Wilde börtönbe juttatójaként írta be nevét a brit kultúrtörténetbe, hanem a hamvasztás propagálója és a boksz szabályainak lefektetőjeként is. Feleségével olyan brutálisan bánt - megverte, megcsalta - hogy Sybil 1887-ben minden akadály nélkül válhatott el tőle.

Douglas - Wilde-dal ellentétben - korán tisztába került szexualitásával. Az akkori fiúiskolák zárt világának legmaradandóbb ábrázolása Thomas Hughes regénye, a Tom Brown iskolaévei (Tom Brown's Schooldays, 1857), amelyből J. K. Rowling is sokat merített a Harry Potter Roxfortjának megalkotásához. Ez a regény még elsősorban a fiúk közötti "életre szóló barátságot" domborítja ki, későbbi szerzők (pl. Vachell: The Hill, 1905) kissé nyíltabban fogalmaznak.

"Splényi erős hasisevő volt. Mindent megpróbált, hogy újra fölidézze érzékeinek azon mámorát, amelyet talán eleinte tapasztalt. Miután ez nem sikerült, ópiumot kezdett szedni, s az aláásta az egészségét. Végül teljesen elborult elmével távozott Londonból. Később hallottam azután, 1860-ban mint koldus halt meg Konstantinápolyban." A '48-as magyar emigráns, akiről Kászonyi Dániel az emlékirataiban ír, keleten ismerkedett meg - mint sokan mások, magyarok és nem magyarok, emigránsok vagy kedvtelésből utazók - a pszichoaktív szerekkel, de azok Európában is könnyen hozzáférhetőek voltak.

Az ópiumrévületben keletkezett 19. századi irodalmi művek listája szinte végtelen. Coleridge - aki függő volt - Kubla kánja mellett számos Shelley-, Keats- vagy Byron-vers tartozik ide. Sőt egyes szakértők Lewis Carroll Alice-könyveinek abszurd világa mögött is az ópiummámor képzelgéseit sejtik. De ő, vagy romantikus elődei nem jártak tilosban, amikor így alkottak. A drogok használatát akkor még nem kriminalizálták, semmi sem állt a szer és fogyasztója közé, csak a lelkiismeret.

Bár a használat különféle módjai más megítélés alá estek. Az egyes nagyvárosokban - London, Párizs, New York vagy San Francisco - a főleg kínai bevándorlók által működtetett ópiumbarlangok látogatása társadalmilag sokkal inkább stigmatizált cselekedet volt, mint az ópium gyógyszerként való használata. Már csak azért is, mert úgy vélték, az ópiumpipát szívók maguk választották függőségüket, míg a szert gyógyszerként fogyasztók önhibájukon kívül váltak használókká. De nem tekintettek több rosszallással az ópiumfüggőkre, mint az alkoholistákra.

Melyik az a párkapcsolat, amely igazán mély előítéleteket ébreszt? Nem, nem a melegházasságra gondolok. Hanem ha egy tekintélyes személy jóval fiatalabb párt választ. Ilyenkor még ma is előkerül a gúny, a sajnálat, és a sztereotípia, amely érzelem helyett érdeket feltételez. Nem volt ez másképpen akkor sem, amikor az országos tiszteletnek örvendő hetvennégy éves Jókai Mór 1899-ben feleségül vette a húszéves kezdő színésznőt, Nagy Bellát.

Pedig a normákat Jókai egyszer már 1848-ban megszegte: akkor nyolc évvel idősebb nőt vett el Laborfalvi Róza (1817-1886), a Nemzeti Színház vezető tragikájának személyében. A feleség fő feladatának a korabeli közvélekedés a nyugodt háttér megteremtését tartotta: ennek Róza a kritikus emlékezők szerint csak többé-kevésbé felelt meg: jól főzött és szenvedélyesen gazdálkodott, viszont nem tartott kellő rendet és dühkitöréseivel izgatta az író kedélyét. Túl sokat tékozolt a lakásban halmokban álló régiségekre (a mai népszerű pszichológia "hoarder"-nek, kóros gyűjtögetőnek hívja az ilyen embert).

Nagy Belláról (1879-1947) kevesebbet tudni: talán annyit, hogy Jászai Mari szeme megakadt rajta a színészvizsgáján vagy, mivel molett termete miatt férje is gúnyolta, egy korabeli női "football clubba" járt mozogni. A Jókai-családtagok részéről kizárólag gyűlölködő vagy legalábbis rosszalló megnyilvánulások, leírások maradtak fenn róla - hiszen Jókai örökbefogadott lánya, Feszty Árpádné (Laborfalvi Róza unokája) és Jókai testvéreinek gyermekei foggal-körömmel küzdöttek a nincstelen zsidó színésznővel kötendő házasság ellen.