Halcsontos Fűző

"Hát miféle hazafiak vagyunk? Látunk egy szenvedő asszonyt, és nem tudjuk azonnal, hogy ez Miasszonyunk Hungária."

Miért visel a fotón látható csinos asszonyka térkép-alsószoknyát, ruhájára hímzett kettős keresztet, bumfordi - feltehetőleg fából faragott - láncokat? Azért, mert éppen Leláncolt Hungáriát, a rab nemzetet alakítja egy élőképben az 1860-as évek elején. Az amúgy a nagy Napóleon családjából származó Adèle Bonaparte-Wyse mindezzel azt is szemlélteti, hogy megtette azt, ami a 19. századi házasságokban gyakran előfordult: áttért a férje vallására. A férj nem más, mint Türr István generális, magyar (és olasz) szabadságharcos. De mi volt a vallása?

A felvilágosodás kizökkentette a kereszténységet középponti helyzetéből, s a 19. századra a vallásos hevület részint áttevődött a nemzet és a haza ügyére. Ezzel a politika nem csupán szentimentálissá lett, vagyis személyes üggyé változott, hanem a katolicizmus fogalmait is kölcsönvette: a hazafi azzal válik jó hazafivá, ha hisz a haza szabadságában és függetlenségében, s ha tesz is ezért, akkor már szabadságharcos a neve, aki pedig a hit apostolává, illetve, ha elég nagy áldozatot hoz a Haza oltárán, például mártírhalált, akkor a szabadságvallás szentjévé is lehet. A Haza pedig nem más, mint… egy nő.

"…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését" - e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében "a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával".

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó "nemzetkarakterológia" egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és "sírva táncolását", meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: "És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?"

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: "Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük."

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell:

A spanyol grófnő egy őszi reggelen a francia császár társaságában csodálta meg a lóhere levélkéin csillogó harmatcseppeket, és másnap egy gyémántokkal díszített smaragd lóherét kapott ajándékba tőle. Öt héttel később a Notre-Dame-ban Eugénie de Montijo és III. Napóleon házasságot kötött. A tőzsde a mélybe zuhant.

L'Empereur est parvenu par election, L'Impératrice par erection, idézi 1853-as levelében egy brüsszeli magyar a korabeli gonosz szójátékot, vagyis hogy a császár elekció (választás), a császárné erekció révén boldogul. Ezzel a közvélemény arra utalt, hogy a kétes úton, puccsal trónra jutott kis Napóleon (a nagy Bonaparte unokaöccse) hatalma legitimizálásához nem királyi vérből választott, gerjedelme vezérelte a döntésben.

A híresen gyönyörű Eugénia a férje ellenzéke számára egyszer számító ribanc volt, máskor frigid spanyol tehén. Míg fiatalasszony korában szépségével manipuláló, kétes erkölcsű nőként ábrázolták, házassága későbbi szakaszában rosszakarói meg voltak győződve róla, hogy "beteges frigiditástól" szenved. Az udvari források szerint fia 1856-os születése után nem élt férjével házaséletet - az akkori megbízhatatlan fogamzásgátlás mellett az egyke erre utalt... De lehet, hogy Eugénia csupán azért zárkózott el, mert megalázónak érezte hírhedten nőcsábász férje sorozatos kicsapongásait.

A császárnő elsöprő befolyású divatikonnak számított saját korában. Noha akkoriban csak félvilági nők festették magukat, ő rendszeresen fekete tussal húzta ki a szemét, és ő hozta be, majd - Charles Frederick Worth-szel, a haute couture atyjával együttműködve - ő is vonta ki a divatból a krinolint 1868-ban. Sőt Eugénia indította el egy ismeretlen bőröndkészítő - malletier - Louis Vuitton karrierjét, akinek a Rue Neuve des Capucines-n volt kis üzlete, amikor 1854-ben nagy megrendelést kapott a császárnőtől.