Halcsontos Fűző

A 19. század első felében a rabságban tartott nő még nem csupán afféle emancipációs metafora volt, hanem a kézzelfogható valóság. A kiszolgáltatottság, az erőszak áldozatának szerepe sokak szemében izgalmas aurát kölcsönzött az alacsony státuszú fekete rabszolganőknek vagy a keleti háremhölgyeknek, ám az indiánok rabságába került európai származású amerikai nők még egy kevésbé kasztosodott társadalmon belül is leértékelődtek eredeti helyzetükhöz képest.

"Biztosra veszem, hogy mire az alábbi sorok megjelennek, a kéz, amely papírra vetette őket már a haláltól lesz dermedt" - jósolta a húszesztendős Rachel Plummer 1839 végén. Igaza lett, az élete utolsó hónapjaiban tollba mondott történet pedig a texasi telepesek indiánellenes támadásainak igazolására szolgált. Egyes indián törzsek valóban kegyetlenkedtek foglyaikkal, ám esetenként a telepesek is brutálisan bántak el az indián nőkkel, akik nyilvánvalóan alsóbbrendűeknek számítottak, mint saját asszonyaik.

A területeikről kiszorított indián őslakosok és az "ingyen" földet feltörő telepesek közötti csatározásokban a század első évtizedeiben még az indiánok álltak nyerésre. A kiterjedt Parker család - amelybe Rachel is tartozott - erődjét 1836. május 19-én rohanta le Texas egyik őslakos törzse. A komancsok kegyetlenségéről a romantikus indiántörténetek is megemlékeztek: hadifoglyok ejtésére csak akkor szántak időt, ha eladhatták őket rabszolgának, a férfiakat és a csecsemőket azonnal legyilkolták. A munkaképes, jól eladható, cserélhető lányok és asszonyok, valamint a törzsbe beolvasztható fiatalabb gyermekek, főleg kislányok maradtak csak életben egy támadás áldozatai közül.

Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?

Mindegyikőjüket más.

Tudom, Zsófi, szegény asszony vagy, sokat dolgoztál, ugyan ettél-e mindig?

Ki vitte el az uradat Oroszországba, a tőke, úgy-e?

Hát mondd, jól volt ez így?

Igazad van, nem jól volt, és éppen ezen segít az új rendszer, a szociálizmus végső célja a proletárdiktatúra nevű eszközével, amivel megteremti a kommunizmust.

Hogy téged kommunizálnak-e?

Azt majd most mondom meg - csigázza fel a vidéki nőlakosságot a Közoktatásügyi Népbiztosság "Kommunizáljuk-e Zsófit?" című kiadványa. A legalább százezres példányszámban megjelenő népfelvilágosító pamflet egyszerű szavakkal próbálta elmagyarázni a "zsófiknak", hogy a népszerű hittel ellentétben a kommunisták csupán a gazdasági termelőeszközöket "dobják be a közösbe", a nőket nem, a szabad szerelem sem a közösségi alapon folyó szexuális életet, hanem a szabad választás jogát jelenti, a házasság pedig a rabság és kizsákmányolás egy módja.

Azt mindenki tudja, mi történt Oscar Wilde-dal, miután a rágalmazója, Queensberry márki ellen indított perben őt ítélték el két évre fajtalanságért: büntetését letöltve, Angliából és az irodalomból száműzve, többéves európai bolyongás után Párizsban halt meg.

De mi lett Bosie-val, Oscar rossz szellemével, akivel a drámaíró szerelembe esett, aki társa volt a férfiprostituáltak felhajtásában, és akinek apja iránt érzett bosszúvágya vezetett Wilde szerencsétlen peréhez?

Sir Alfred Douglas skót arisztokrata családba született 1870-ben, becenevét a "boy" (fiú) szó becézéséből (boysie, bosie) kapta, így hát még időskorában is Fiúkának szólították közeli ismerősei. Apja, Queensberry márki, nem csupán Oscar Wilde börtönbe juttatójaként írta be nevét a brit kultúrtörténetbe, hanem a hamvasztás propagálója és a boksz szabályainak lefektetőjeként is. Feleségével olyan brutálisan bánt - megverte, megcsalta - hogy Sybil 1887-ben minden akadály nélkül válhatott el tőle.

Douglas - Wilde-dal ellentétben - korán tisztába került szexualitásával. Az akkori fiúiskolák zárt világának legmaradandóbb ábrázolása Thomas Hughes regénye, a Tom Brown iskolaévei (Tom Brown's Schooldays, 1857), amelyből J. K. Rowling is sokat merített a Harry Potter Roxfortjának megalkotásához. Ez a regény még elsősorban a fiúk közötti "életre szóló barátságot" domborítja ki, későbbi szerzők (pl. Vachell: The Hill, 1905) kissé nyíltabban fogalmaznak.

"Feleségemnek mondd, hogy Lipcséből írtam neked, hogy 12-én jövök, mondd neki, hogy hivatkoztam e levelembe egy előbbimre, és hogy ebbül azt következteted, hogy az első elveszett" - instruálja gróf Batthyány Lajos 1847 márciusában barátját.

Azért kért segítséget felesége, Zichy Antónia megtévesztéséhez, mert Lipcse helyett várandós sógornőjéhez, Zichy Karolinához utazott Bergamóba, ahol március 28-án viszonyuk gyümölcse, Pálma megszületett. A kislány a Károlyi családnevet kapta, hiszen Karolin férjének, addigi öt fiának apja gróf Károlyi György volt.

Semmit sem érthetünk meg Zichy Karolinából, ha Barabás Miklós litográfiáját (balra) nézzük, hiszen a biedermeier művészet nem arra esküdött, hogy ábrázolja a szexepilt. A szép és intelligens, emellett politikailag aktív nő sokakat elbűvölt - az idősődő Széchenyi megrémült Karolin vonzerejétől, Petőfi verset ír a Zichy-nővérekről - a szabadságharc bukása után pedig Komárom védőjét, Klapka Györgyöt követte az emigrációba, és csakúgy, mint Batthyánynak, gyermeket szült neki. "Károlyiné és az ő Herculese am Scheidewege (a válaszúton)" - így nevezi a Svájcban együtt élő párt egy másik magyar emigráns, báró Jósika Miklós a levelezésében.