Mabel titokban viszolygott a siketektől és igyekezett magát távol tartani tőlük.
Ez a szülei haláláig többé-kevésbé sikerült is neki, mindazonáltal élete nagy teljesítményének azt tartotta, hogy teljes jogú tagja a hallók közösségének.
Annak ellenére, hogy ötéves kora óta semmit sem hallott.
Mabel Gardiner Hubbard (1857-1923) saját akaratereje, családja támogatása, apja vagyona és férje szakértelme révén illúziót keltően illeszkedett be a "többségi társadalomba". Egyesek viszont azzal vádolták meg, hogy félrevezette azt az embert, aki a legtöbbet tehette volna a siketekért.
Az értelmes és eleven kislány skarlát következtében vesztette el a hallását. 1862-ben még nem végeztek halláskorrigáló műtéteket, így ezzel a sorsa megpecsételődött. Apja, Gardiner Green Hubbard, egy bostoni milliomos azonban nem nyugodott bele, hogy lánya elveszíti a beszéd képességét.
- Ha azt akarja, hogy a lánya normális legyen, akkor beszélnie kell hozzá, s neki is beszélnie kell magához! - mondta egy oralista (szájról olvasás- és hangzóbeszéd-hívő) sikettanár. Azt javasolta, hogy ne vigyék Mabelt más siket gyerekek közé, és szándékosan ne értsék meg, ha szavak helyett mutogat. A lány beszéde az állandó gyakorlás ellenére romlott. A szülők elszörnyedve hallgatták, amikor így mutogatta az unokatestvérétől kapott kismacskáját:
- Nézz új cica kuzin adott May! (See new kitty cousin gived May!)
Mivel csak a szavakat gyakoroltatták vele és nem hallott többé folyóbeszédet, nehezen alkotott mondatokat.
Az apja a lehető legjobb tanárt akarta mellé felfogadni, és meg is találta, hiszen az illető már saját nagyothalló édesanyjával is szerzett tapasztalatokat, gyermekkorában egy kutya száját úgy mozgatta, hogy az érthetően kimondja: "Hogy van, nagymama?" valamint robotot szerkesztett, ami olyan meggyőzően nyekeregte:"mama", hogy a szomszéd a "baba" segítségére sietett…
