Mabel titokban viszolygott a siketektől és igyekezett magát távol tartani tőlük.
Ez a szülei haláláig többé-kevésbé sikerült is neki, mindazonáltal élete nagy teljesítményének azt tartotta, hogy teljes jogú tagja a hallók közösségének.
Annak ellenére, hogy ötéves kora óta semmit sem hallott.
Mabel Gardiner Hubbard (1857-1923) saját akaratereje, családja támogatása, apja vagyona és férje szakértelme révén illúziót keltően illeszkedett be a „többségi társadalomba”. Egyesek viszont azzal vádolták meg, hogy félrevezette azt az embert, aki a legtöbbet tehette volna a siketekért.
Az értelmes és eleven kislány skarlát következtében vesztette el a hallását. 1862-ben még nem végeztek halláskorrigáló műtéteket, így ezzel a sorsa megpecsételődött. Apja, Gardiner Green Hubbard, egy bostoni milliomos azonban nem nyugodott bele, hogy lánya elveszíti a beszéd képességét.
– Ha azt akarja, hogy a lánya normális legyen, akkor beszélnie kell hozzá, s neki is beszélnie kell magához! – mondta egy oralista (szájról olvasás- és hangzóbeszéd-hívő) sikettanár. Azt javasolta, hogy ne vigyék Mabelt más siket gyerekek közé, és szándékosan ne értsék meg, ha szavak helyett mutogat. A lány beszéde az állandó gyakorlás ellenére romlott. A szülők elszörnyedve hallgatták, amikor így mutogatta az unokatestvérétől kapott kismacskáját:
– Nézz új cica kuzin adott May! (See new kitty cousin gived May!)
Mivel csak a szavakat gyakoroltatták vele és nem hallott többé folyóbeszédet, nehezen alkotott mondatokat.
Az apja a lehető legjobb tanárt akarta mellé felfogadni, és meg is találta, hiszen az illető már saját nagyothalló édesanyjával is szerzett tapasztalatokat, gyermekkorában egy kutya száját úgy mozgatta, hogy az érthetően kimondja: „Hogy van, nagymama?” valamint robotot szerkesztett, ami olyan meggyőzően nyekeregte:„mama”, hogy a szomszéd a „baba” segítségére sietett…
Alexander Graham Bell (1947-1922) Skóciából vándorolt ki Amerikába, családjában már a harmadik generáció „utazott” beszédtanításban. Nagyapja ékesszólást tanított, apja – akiről G. B. Shaw állítólag Higgins professzort mintázta – feltalált egy ábécét, amellyel a világ minden beszédhangja leképezhető (Visible Speech), ő pedig siketeket oktatott. Minden bizonnyal a hangképző szervek és a beszédhangok természetének alapos ismerete vezetett el a telefon feltalálásáig.
Bell a családtól úgy tudta, Mabel még a beszédfejlődés kezdete előtt süketült meg, és a semmiből tanult meg beszélni, ezért azt hirdette, hogy a beszéd elsajátítása a veleszületetten siketek és kiskorukban hallásukat vesztettek számára is lehetséges, a jelbeszédet pedig ki kell irtani.
Bell Mabel anyjával beszélte meg, mikor szerelmes lett, aki úgy találta, hogy az érzékeny teremtés a tíz évvel idősebb férfi közeledésétől megrémülhet, így némi „rávezetés” után került csak sor a lánykérésre. Az apósjelölt tőkét szolgáltatott a telefon fejlesztéséhez, lényegében éppen azért, hogy Bell megteremthesse az anyagi biztonságot a házassághoz.
Boldogan éltek, míg meg nem haltak? Többé-kevésbé. Négy gyermekük született, de sajnos a két kisfiú még kisgyermekkorában meghalt. Mabel képességeiből az oralisták kovácsoltak politikai tőkét, a manualisták pedig máig gyűlölik, mint annak az attitűdnek a szimbólumát, amely hátravetette a jelnyelv elterjedését.
„Irtózom a fogyatékosságomra tett bármilyen utalástól, és nem vagyok hajlandó nyilvánosan egy másik sikettel mutatkozni. Egész életemben arra törekedtem, hogy elfeledtessem a siketségemet, és olyan normálisnak mutatkozzam, amennyire csak tudok” – írta Mabel idős korában. Amikor azonban férje halála után megvakult, egyszerre minden összeomlott körülötte és elvesztette a kapcsolatát a világgal.
Az oralistákról és manualistákról pedig majd máskor…
