Halcsontos Fűző

"Splényi erős hasisevő volt. Mindent megpróbált, hogy újra fölidézze érzékeinek azon mámorát, amelyet talán eleinte tapasztalt. Miután ez nem sikerült, ópiumot kezdett szedni, s az aláásta az egészségét. Végül teljesen elborult elmével távozott Londonból. Később hallottam azután, 1860-ban mint koldus halt meg Konstantinápolyban." A '48-as magyar emigráns, akiről Kászonyi Dániel az emlékirataiban ír, keleten ismerkedett meg - mint sokan mások, magyarok és nem magyarok, emigránsok vagy kedvtelésből utazók - a pszichoaktív szerekkel, de azok Európában is könnyen hozzáférhetőek voltak.

Az ópiumrévületben keletkezett 19. századi irodalmi művek listája szinte végtelen. Coleridge - aki függő volt - Kubla kánja mellett számos Shelley-, Keats- vagy Byron-vers tartozik ide. Sőt egyes szakértők Lewis Carroll Alice-könyveinek abszurd világa mögött is az ópiummámor képzelgéseit sejtik. De ő, vagy romantikus elődei nem jártak tilosban, amikor így alkottak. A drogok használatát akkor még nem kriminalizálták, semmi sem állt a szer és fogyasztója közé, csak a lelkiismeret.

Bár a használat különféle módjai más megítélés alá estek. Az egyes nagyvárosokban - London, Párizs, New York vagy San Francisco - a főleg kínai bevándorlók által működtetett ópiumbarlangok látogatása társadalmilag sokkal inkább stigmatizált cselekedet volt, mint az ópium gyógyszerként való használata. Már csak azért is, mert úgy vélték, az ópiumpipát szívók maguk választották függőségüket, míg a szert gyógyszerként fogyasztók önhibájukon kívül váltak használókká. De nem tekintettek több rosszallással az ópiumfüggőkre, mint az alkoholistákra.

"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

"- De a kanári mozogni fog.

- Természetesen.

- Úgy a kép nem sikerülhet.

- De hiszen megfizetjük

- Még sem lehet.

- De miért nem?

- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."

Miről is volt szó?

"Az orvos aprólékosan megvizsgálta a nő mellét, a mirigy fejlettségét, a bimbó alakját, a tej mennyiségét és minőségét. Néhány cseppet a tenyerébe vett, megízlelte, a világosság felé tartotta.

- Jó, jó - mondta időnként.

Végezetül a gyereket vizsgálta meg, akit anyja egy karosszékbe fektetett. Legfeljebb háromhónapos fiú volt, szemre erős, egészséges. Az orvos megnézte a talpát, a tenyerét, a szája és végbele nyálkahártyáját, mert mindig tartani kell az örökölt szifilisztől. Semmi hibát nem talált."

Émile Zola Termékenység (La Fécondité) című regényében vizsgálja így meg az orvos a szoptatós dajkának jelentkező fiatal nőt. A "jó tejelő" ezután egy módos család gyermeke mellé, az anyja tejét minősítő csecsemő pedig bérdajkához kerül.

Zola leírásában az orvos a jelentkező családi állapota felől is érdeklődik. Mivel a férj esetlegesen képviselhette a kiszolgáltatott anya és gyerek érdekeit, ezért a leányanyákat kedvelték az alkalmazók, azok közül is azokat, akiknek babája a szüléskor vagy nem sokkal utána elhunyt, mert akkor a dajka fizetésébe nem kellett beépíteni a gyerek tartásának költségeit.

A dajka kivételezett tagja volt a háztartásnak, jó falatokkal etették, sörrel itatták a bő tejtermelés érdekében, néha még külön szobát is kapott. De azzal, hogy saját anyatejétől és törődésétől megfosztotta babáját, életveszélynek tette ki. Miért?

Charles Dickens (1812-1870) élete nagy titkát még a 20. századi életrajzok is húzódoztak felfedni, nehogy kiderüljön: nem az a viktoriánus ikon, akinek láttatták és láttatta magát. Mindazonáltal a történet olyan banálisan kezdődik, hogy szinte fáj leírni: az öregedő, viszont anyagilag és erkölcsileg is rendkívül elismert regényíró ráun tíz gyermeke anyjára, és szerelembe esik egy hamvas 18 éves színésznővel.

De nem ezért, hanem az utána következő 13 év története miatt választotta Ralph Fiennes éppen az 1991-es The Invisible Woman-t azonos című filmje alapjául (magyar bemutató: 2014. február vége), Claire Tomalin - a brit életrajzírás egyik nagy alakja - munkáját.

Dickens egész életében minden erejével befolyásolni igyekezett a róla kialakuló képet. Tudta, hogy fő bázisa, a tiszteletreméltó brit anyák és szende lányaik elpártolnának egy elvált, gyerekeit elhagyó férfitól, legyen az bármilyen pompás meseszövő és szuggesztív felolvasó. Az őt ismerők szerint emberfelettien agilis és energikus Dickens nem akart törvényes válást, de nem tudta tovább elviselni szemlélődő és passzív feleségét. Levelei tanúsága szerint eljátszott a gondolattal, hogy úgy állítja félre, hogy beszámíthatatlannak nyilváníttatja, de ekkora kegyetlenségtől még maga is megriadt. Mrs. Dickens mindenesetre először csak azt észlelte, hogy egy londoni ékszerész tévedésből Gad's Hill-i házukba kézbesít egy másnak megrendelt aranykarkötőt, aztán hogy férje befalaztatja a dolgozószobája és hálószobájuk közötti ajtót, végül egy másik házba költözteti őt, évi járadékot biztosítva.

Az író ezt úgy magyarázta el saját lapja, a Household Words hasábjain olvasóinak, mint egy mai híresség tenné a facebook oldalán a követőinek. Az élete szemlátomást nem változott: munkájának élt, hiszen nyereséges irodalmi vállalkozásával szüleit, testvéreit, feleségét, annak rokonságát, saját gyerekeit tartotta el, így nem volt számára egy perc megállás sem. Claire Tomalin azonban alapos kutatómunkával kiderítette, hogy ennél is többet vállalt magára.

Ha eljő a karácsony és feltűnik a képernyőn az Ernst Marischka-féle alpesi technicolor Sissi, magyarok tízezreiben merül fel a kérdés: vajon megvolt a császárné Andrássy grófnak?

Nos… Amennyiben nem, hát nem Gyula grófon múlott…

Gróf Andrássy Gyula (1823-1890) életpályáján talán egy komolyabb törés lehetett: a szabadságharc alatti diplomáciai tevékenységéért "elszenvedett" emigráció, de még ebből is jól jött ki. Bár távollétében kivégezték, ezzel a "szép akasztott" (le beau pendu) ragadványnevet és nők imádatát nyerte, édesanyja, Szapáry Etelka pedig végig otthonról pénzelte. Az emigránstársai irigykedve emlegetik jó anyagi helyzetét levelezéseikben, mert míg ők kölcsönkérni vagy munkát vállalni kénytelenek, Andrássy Londonban versenyistállót tart fenn, Párizsban luxuskurtizánt tart ki. Egészen 1856 nyaráig, amikor feleségül vette Kendeffy Katinka (1830-1896) grófnőt. A következő évben az amnesztiát is megkapta: hazatérhetett Magyarországra.

Még az Andrássy házaspár három gyermekének nevelőnője is megjegyzi, milyen vidám és felszabadult hangulatot teremt a sármos gróf a családja körében. Karizmatikus lénye, jó beszédkészsége a politikában éppúgy nagy sikereket vívott ki számára, mint a nők körében. A csélcsap gróf feltehetően nem egyszer "kitekintett" házasságából, de a legismertebb eset az viszony, amelyből Jókai Róza, a későbbi Feszty Árpádné született.