Halcsontos Fűző

"A szerelem ugyan a homályt szereti, az óvatosság azonban a napfényt. Mindenki nézze meg napvilágnál az ismeretlen személyt, valjon egészséges-e, mielőtt vele nemileg érintkeznék" - tanácsolta egy századfordulós német orvos, dr. Bloch a nemi élet minden szegletét feltérképező kézikönyvében, amely magyarul is megjelent a 20. század első éveiben. Az örökérvényű egészségügyi jótanács akkor éppen a szifilisszel kapcsolatos halálos veszélyre utalt.

A betegség akkor már több mint négyszáz éve tartotta rettegésben az emberiséget: az első számon tartott szifiliszjárvány 1495-ben tört ki Nápolyban. A dátum nagy nyomatékkal bír azok számára, akik úgy hiszik: a kór Amerikából érkezett, afféle büntetésképpen a kontinens őslakosainak későbbi leigázásáért. Az amerikai eredetet látszik bizonyítani az is, hogy Kolumbuszt is egy titokzatos láz gyötörte felfedezőútjai után, élete utolsó éveiben.

"A leány férjhezmenetelekor egészen új, előtte ismeretlen dolog, a nemi élet kerül felszínre, ezért felvilágosítandó annak mibenlétéről" - szögezte le Hugonnai Vilma doktornő egy 1904-es, nők számára tartott előadásában. De miért is kellett éppen akkor megtenni, ha addig tudtak vele várni? Az első magyar orvosnő szerint azért, mert: "...milyen keserű csalódásnak tekinti a nő, mily rettenetes lealázásnak veszi az első nemi érintkezést, vagy annak megkísérlését a férj részéről, ha nem volt arra előzőleg figyelmeztetve."

Az uralkodó nevelési elv a "tudatlanság megőrzését" preferálta, hiszen úgy vélték, a szende hajadon ugyanis már azáltal is "romlott" lett, ha tudomást szerzett a szexuális élet mibenlétéről. Bizonyára mindig voltak kivételek, hiszen nem minden lány ment korán, tizenévesen férjhez, és akadtak olyanok is, akik olvasmányaik, férjezett lánytestvéreik, barátnőik révén esetleg összerakták az információmorzsákból, hogy mit jelent a házasélet, de nem ez volt az eszményi tudatállapot a férjhez adandó lányok számára.

Mai szemmel nézve volt valami ördögi abban, ahogyan a társadalom szemlélte a házassági húspiacra vitt, tudatlan nők vergődését: kultuszt csinált ártatlanságukból, majd részvétlenül figyelte beavatásukat.

Az angol irodalom nem bővelkedik magyar vonatkozásokban, ha mégis akad ilyen, az többnyire marginális művekhez és szerzőkhöz kötődik. Csakúgy, mint ez. Mégis meglepő értesülni róla, milyen fontos szerepet játszott egy viktoriánus író érzelmileg és szexuálisan is kielégítő - tehát akkoriban ritkaságszámba menő - házasságában Árpád-házi Szent Erzsébet. Bár az igazán meghökkentő mégis az, hogy ezeket a "szexuális életre felkészítő" szerelmes leveleket papírra vetették, és fenn is maradtak.

A hisztéria - sok más mentális zavart jelölő szóval együtt - mára a közbeszéd része lett, a legkisebb mértékű önző kilengésre, túlcsorduló indulatra is ezt a kifejezést használjuk, noha a 19. században majdcsak olyan betegségnek számított, mint a tüdőgyulladás. Ma is afféle "nőnemű szó" - ezért kell külön előtaggal jelölni a férfihisztit - mert az 1800-as évek elején szinte kizárólag nők fordultak orvoshoz a zabolázhatatlan indulatkitöréseket magában foglaló tünetegyüttessel.

Az ókortól élt a gyógyítókban az az elképzelés, hogy a nőket teljes mértékben hatalmukban tartják a szaporítószerveik. Legfőképpen a női testben szabadon vándorló anyaméh - mert így képzelték el, helyét folyton változtató szervként. Mivel a testük periodikus működése, a terhességek, szülések teszik gyengévé a nőket, elmezavaraik is innen eredeztethetőek. Egy angol doktor, Robert Brudenell Carter a következő kijelentést is megkockáztatta A hisztéria patológiája és kezelése című 1853-as munkájában: "A férfiak nemi vágyának kielégítéséről számos intézmény gondoskodik, számukra ez a dolog semmiféle problémát nem okoz. A hölgyeknek azonban korunk előírásai kötelezővé teszik nemi vágyuk teljes eltitkolását… Ezért jelennek meg manapság hisztériás tünetek az elvárásoknak engedelmeskedő nők oly nagy hányadánál, melyek számát jelentősen lehetne csökkenteni akkor, ha a társadalom nemi vágyuk szabad kifejezését számukra is lehetővé tenné."*

De azért a mindenkire kiterjesztett szexuális szabadságot senki sem gondolhatta komolyan akkoriban, szóval a nők viselkedészavarát inkább a méh vagy a petefészek, esetenként a csikló műtéti eltávolításával orvosolták egyes hisztéria-specialisták.

Azt mindenki tudja, mi történt Oscar Wilde-dal, miután a rágalmazója, Queensberry márki ellen indított perben őt ítélték el két évre fajtalanságért: büntetését letöltve, Angliából és az irodalomból száműzve, többéves európai bolyongás után Párizsban halt meg.

De mi lett Bosie-val, Oscar rossz szellemével, akivel a drámaíró szerelembe esett, aki társa volt a férfiprostituáltak felhajtásában, és akinek apja iránt érzett bosszúvágya vezetett Wilde szerencsétlen peréhez?

Sir Alfred Douglas skót arisztokrata családba született 1870-ben, becenevét a "boy" (fiú) szó becézéséből (boysie, bosie) kapta, így hát még időskorában is Fiúkának szólították közeli ismerősei. Apja, Queensberry márki, nem csupán Oscar Wilde börtönbe juttatójaként írta be nevét a brit kultúrtörténetbe, hanem a hamvasztás propagálója és a boksz szabályainak lefektetőjeként is. Feleségével olyan brutálisan bánt - megverte, megcsalta - hogy Sybil 1887-ben minden akadály nélkül válhatott el tőle.

Douglas - Wilde-dal ellentétben - korán tisztába került szexualitásával. Az akkori fiúiskolák zárt világának legmaradandóbb ábrázolása Thomas Hughes regénye, a Tom Brown iskolaévei (Tom Brown's Schooldays, 1857), amelyből J. K. Rowling is sokat merített a Harry Potter Roxfortjának megalkotásához. Ez a regény még elsősorban a fiúk közötti "életre szóló barátságot" domborítja ki, későbbi szerzők (pl. Vachell: The Hill, 1905) kissé nyíltabban fogalmaznak.