Ha már "cross-dressing", a 19. századi közönséget jobban izgatta a férfinak öltözött nő, mint a női ruhát viselő férfi. A nadrágszerepet játszó nők megjelenése az opera műfajában azzal magyarázható, hogy a 18. század végén a magas hangot megkövetelő szerepekben a kasztrált énekesek (castrati) helyére nők léptek, viszont a színház világában más alapokon állt ez a szerephagyomány.
Amíg a nőket társadalmi okokból távol tartották a magamutogatástól, addig a színpadon a női szerepeket is a férfiak játszották. A férfiak később hagyományosan a nevettetés kedvéért öltöztek nőnek, és ilyenkor áthághatták a nemi határokat, ám a férfiakat megszemélyesítő nőknek fiúsan kellett játszani, és közben a nőies viselkedés szabályait is be kellett tartaniuk.
A 19. századi angol színpad hagyományos nadrágszerepe lett Shakespeare több alakja: Rómeó
Á mint áldozat: a színésznő nem csupán szépségét, ifjúságát és tehetségét dobta fel a pálya érdekében, de jó hírét is. A színészkedés férfiember számára is szégyen volt - rendes családból származó ifjakat tagadtak ki ezért - nemhogy nőnek, akinek a nyilvános szférától távol, a család melegét őrizve kellett volna rejtőzködnie. A kor embere kevés olyan közönséges dolgot tudott elképzelni, mint egy önmagát mutogató, sőt, megjátszó nőszemély. Sok fiatal színésznő férjhezmenetele után otthagyta a színpadot, mint pl. Jókai Mór második felesége, 
F mint férfiak: ők voltak a színházigazgatók, intendánsok, színpadi partnerek, szerzők, kritikusok, mecénások és pénzes szeretők. Megnyerésük nélkül egy lépést sem lehetett tenni, és a nagy tehetséget is ki lehetett dobni a szemétbe. Vagyis hát: a tehetség része volt a hasznos férfiakat megfelelőképpen manipulálni. 
