Halcsontos Fűző

Noha a 19. században a törvénytelen származás fogalma dramaturgiai súlyával még regénycselekményeket mozgatott, mára szinte érthetetlenné vált: mi a baj azzal, ha a gyermek világra jöttekor a szülei nem házasok?

Azt, hogy elsősorban az öröklés szempontjából zavarta a köröket, először a római jog érzékelteti. Botrányosnak pedig azért számított, mert látható jele volt az erkölcsi rend megszegésének. Évszázadokon keresztül súlyos retorziókkal járt törvénytelen gyermeknek életet adni - és természetesen az anyák szenvedték el ezeket. A súlyos előítéletek mellett nem csoda, hogy nagyrészt magzatelhajtások és csecsemőgyilkosságok áldozataivá váltak a nem kívánt - mert "bűnben fogant" - gyerekek.

Azt mindenki tudja, mi történt Oscar Wilde-dal, miután a rágalmazója, Queensberry márki ellen indított perben őt ítélték el két évre fajtalanságért: büntetését letöltve, Angliából és az irodalomból száműzve, többéves európai bolyongás után Párizsban halt meg.

De mi lett Bosie-val, Oscar rossz szellemével, akivel a drámaíró szerelembe esett, aki társa volt a férfiprostituáltak felhajtásában, és akinek apja iránt érzett bosszúvágya vezetett Wilde szerencsétlen peréhez?

Sir Alfred Douglas skót arisztokrata családba született 1870-ben, becenevét a "boy" (fiú) szó becézéséből (boysie, bosie) kapta, így hát még időskorában is Fiúkának szólították közeli ismerősei. Apja, Queensberry márki, nem csupán Oscar Wilde börtönbe juttatójaként írta be nevét a brit kultúrtörténetbe, hanem a hamvasztás propagálója és a boksz szabályainak lefektetőjeként is. Feleségével olyan brutálisan bánt - megverte, megcsalta - hogy Sybil 1887-ben minden akadály nélkül válhatott el tőle.

Douglas - Wilde-dal ellentétben - korán tisztába került szexualitásával. Az akkori fiúiskolák zárt világának legmaradandóbb ábrázolása Thomas Hughes regénye, a Tom Brown iskolaévei (Tom Brown's Schooldays, 1857), amelyből J. K. Rowling is sokat merített a Harry Potter Roxfortjának megalkotásához. Ez a regény még elsősorban a fiúk közötti "életre szóló barátságot" domborítja ki, későbbi szerzők (pl. Vachell: The Hill, 1905) kissé nyíltabban fogalmaznak.