Az emlékirat különös műfaja rendszerint még a magával legkíméletlenebb szerzőt is arra indítja, hogy önnön szobrát építse, a többiekébe pedig apró repedéseket üssön. De az élete javát a 19. században leélő nőt a mégoly boldogító bosszú vágya sem bírt volna rá könnyen, hogy leírja, amint megerőszakolják, kirugdalják belőle hathónapos magzatát, vagy botot törnek el a hátán. Így hát Jászai Mari, Pálmay Ilka vagy Vajda János felesége, Bartos Rozália visszaemlékezése sem pusztán az erőszak ábrázolása miatt kirívó, inkább felveti a kérdést: mi indította őket arra, hogy nyilvánosságra hozzák ezeket a részleteket?
Mindegyikőjüket más.
Á mint áldozat: a színésznő nem csupán szépségét, ifjúságát és tehetségét dobta fel a pálya érdekében, de jó hírét is. A színészkedés férfiember számára is szégyen volt - rendes családból származó ifjakat tagadtak ki ezért - nemhogy nőnek, akinek a nyilvános szférától távol, a család melegét őrizve kellett volna rejtőzködnie. A kor embere kevés olyan közönséges dolgot tudott elképzelni, mint egy önmagát mutogató, sőt, megjátszó nőszemély. Sok fiatal színésznő férjhezmenetele után otthagyta a színpadot, mint pl. Jókai Mór második felesége, 
F mint férfiak: ők voltak a színházigazgatók, intendánsok, színpadi partnerek, szerzők, kritikusok, mecénások és pénzes szeretők. Megnyerésük nélkül egy lépést sem lehetett tenni, és a nagy tehetséget is ki lehetett dobni a szemétbe. Vagyis hát: a tehetség része volt a hasznos férfiakat megfelelőképpen manipulálni. 
