"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.
Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.
Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:
"- De a kanári mozogni fog.
- Természetesen.
- Úgy a kép nem sikerülhet.
- De hiszen megfizetjük
- Még sem lehet.
- De miért nem?
- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."
Miről is volt szó?
