Halcsontos Fűző

"Mint nőknek a férfiakkal szemben általában szenvedőleges szerep jut osztályrészünkül és így igen ritkán vagy soha nem vagyunk kezdeményezői a férfiakkal folytatott levelezésnek" - ismeri el az 1886-os formuláskönyv szerzője, Bánfalvy Róza, hiszen már a cím is erre utal: Mit feleljek? Ugyanakkor egy ilyen, levelezési sémákat sorjáztató gyűjtemény az illemszabályokról és nőideál felvázolásáról, tehát a "szenvedőleges szerep" megerősítéséről is szólt.

A 19. században következett be a posta forradalma: a vonatközlekedés felgyorsította a levélforgalmat, a század második felére azon osztályok lányai, akik részesülhettek az írni- és olvasni tanulás kiváltságában, szorgalmasan írták a leveleket, akkoriban - a naplóírás mellett - a női írásbeliség túlnyomó részét ez tette ki. Bizonyos típusú levelek nem csupán annak szóltak, aki címzettként szerepelt.

"A férfinak csak nemi élete, a nőnek teljes élete nyomorult, mivel az ő egész jövőjét, pályafutásának minden ízét nemére építették" - jelenti ki dr. Harkányi Ede A holnap asszonyai című 1905-ös könyvében, amely jól összefoglalja a nőemancipációval és nőgyűlölettel kapcsolatos korabeli nézeteket. Miközben a 19. század idealizálta a nőt, amennyiben az hajlandó volt a férfiak által szabott kereteken belül megmaradni, alapvetően nem tartotta sokra szellemi képességét, munkabírását vagy alkotóerejét. Hiszen a gyenge, angyali teremtések legfeljebb arra képesek, hogy őrizzék a családi tűzhely melegét és gyermeknek adjanak életet. Az otthon nemtőjeként vannak szerepükben, ezen túl nem teljesíthetnek jól, de ezt nem is várják tőlük. A századfordulóra azonban ezek az elképzeléseket tendenciózusan felülírta az élet.

A Magyar Királyságban 1900-ban már több mint két és fél millió volt a kereső nők száma, és egyre többen léptek ki a munkaerőpiacra vagy vettek részt az oktatásban. Pedig akkoriban úgy látták, hogy a nemi érés ("fanosodás") annyira megviseli a lányokat, hogy a szellemi fejlődésben már kamaszkorban leszakadnak a fiúktól, ráadásul a nők havi vérzésük idején teljességgel beszámíthatatlanok lesznek. A bűnözőket típusokba soroló, híres-hírhedt Lombroso 80 rendőrségellenes erőszakot elkövető nő között 71 menstruálót talált, a szexológia egyik atyja, Krafft-Ebing a női elkövetőknél szintén összefüggést látott a menstruáció és a bűncselekmény időpontja között. Egy harmadik kutató pedig öngyilkos nőknél fedezte fel a havivérzés jeleit.

Ha már "cross-dressing", a 19. századi közönséget jobban izgatta a férfinak öltözött nő, mint a női ruhát viselő férfi. A nadrágszerepet játszó nők megjelenése az opera műfajában azzal magyarázható, hogy a 18. század végén a magas hangot megkövetelő szerepekben a kasztrált énekesek (castrati) helyére nők léptek, viszont a színház világában más alapokon állt ez a szerephagyomány.

Amíg a nőket társadalmi okokból távol tartották a magamutogatástól, addig a színpadon a női szerepeket is a férfiak játszották. A férfiak később hagyományosan a nevettetés kedvéért öltöztek nőnek, és ilyenkor áthághatták a nemi határokat, ám a férfiakat megszemélyesítő nőknek fiúsan kellett játszani, és közben a nőies viselkedés szabályait is be kellett tartaniuk.

A 19. századi angol színpad hagyományos nadrágszerepe lett Shakespeare több alakja: Rómeó

"Engem Sándorom emléke és oly sokszor kigunyolt olvasmányaim, de főképen szívem felvilágosítottak arról, hogy egy nő több mint csak asszony, és ha megbocsáthatlan vétkem az volt, mert nem tudtam és nem akartam annyira elaljasodni, megtagadni nememet, hogy megfeledkezve minden női szeméremről és finomságról: egy férj előtt oly kedves, de - erősen hiszem - minden művelt szívre és nemes lélekre undoritó fotograf képgyüjteményben tudjak gyönyörködni, s azokat a férjjel órákig elnézni: mondom, ha ez volt (mint hogy úgy van) megbocsáthatlan vétkem: ezért pirulni vagy bocsánatot kérni soha nem jutott eszembe s e vétkemre most halálos ágyamban is büszke vagyok" - diktálta Szendrey Júlia 1868-ban, betegsége végső stádiumában, amikor már felülni sem tudott. Ebből a szomorú dokumentumból nem csupán az derül ki, hogy első, legendássá vált házasságában Petőfi szellemi társnak tekintette, második férje pedig jobbára szexuális tárgynak, hanem az is, hogy Horvát Árpád rendelkezett erotikus dagerrotípia-gyűjteménnyel. Mint kortársai közül jó néhányan, bár Magyarországon bizonyára kevesebben, mint azokban az országokban - USA, Anglia, Franciaország - ahol elérhetőbbek voltak az új metódussal készült képek.

Míg a 19. században a drogok használatát illetően nem működtek negatív előítéletek - a morfiumot, ópiumot fogyasztó nő éppen a (kívánatos) gyengeségét hangsúlyozta azzal, hogy ezekhez a szerekhez volt kénytelen folyamodni -, a nők dohányzását tabuk övezték a nyugati világban.

Ennek akkoriban még nem a szenvedély magzati fejlődésre gyakorolt vagy a tüdőbetegségek kockázatait fokozó hatása volt az oka. Inkább az, hogy a dohányzás - a nadrágviselettel, a sportolás lehetőségével, a politikai jogok gyakorlásával, a munkavállalás és a pénzkereset jogával együtt - a férfiprivilégiumok táborába tartozott.

Árulkodó, hogy a korabeli ábrázolásokon legfeljebb két női szerepmodell képviselői jelenhettek meg cigarettával: az egyik Az emancipált szűz szenvedélye című 1847-es magyar litográfián látható: a kékharisnya. Az efféle gúnyrajzok a nevettetést szolgálták: még a végén azt is megérjük, hogy a nők is rágyújtanak…