Halcsontos Fűző

1825. február 18-án született Komáromban a 19. századi irodalom egyik legnagyobb formátumú alakja, Jókai Mór. Az 1850-es évektől 1904-ben bekövetkezett haláláig számtalan regénnyel, emellett novellákkal és színdarabokkal írta tele a magyar irodalmat, megnehezítve azon iskolások életét, akik ma már nem nagyon tudnak a Kőszívű ember fiaival vagy Az aranyemberrel mit kezdeni, és legyintenek a szabadságharc romantikájára vagy rémülten torpannak meg a Vaskapu terjedelmes leírása előtt. Pedig ha a Jókai életművét bemutató keretek olyan rugalmasak lennének, mint maga az író volt, talán még újjá is születhetne a Jókai-olvasás. Jókai bableves helyett ezúttal Jókai-saláta a 190 éve született írófejedelemről:

1. Szinte minden emlékező kiemeli varázslatos búzavirágkék szemeinek szelíd és ábrándos pillantását. Már viszonylag fiatalon kopaszodni kezdett, ezért parókát csináltatott magának - az újságírók és karikatúrarajzolók mérhetetlen örömére. Olvasói - túlnyomórészt nők - hajjal vagy haj nélkül is rajongtak érte, és nagy tömegben küldözgettek részére saját készítésű ajándékokat: köztük horgolt vagy hímzett házisapkákat… Életét egészen addig élhette élő legendaként míg idős korában kötött házassága némileg kegyvesztetté tette a közvélemény szemében.

2. Bár a betokosodott képzetek szerint igazán nagyra értékelt regényei a magyar történelmi korszakokat feldolgozó művek, Jókai fantáziája nem torpant meg az ismert világok ábrázolásánál. Több regénye és novellája is van, ahol szinte már a sci-fi és a fantasy műfaját karcolva nagy utazásokra vezeti el az olvasót.

Bár szeretjük azt képzelni, hogy gyermekmunka már csak a harmadik világban létezik, amíg vannak gyermekkorú koldusok és kiskorú prostituáltak, addig - ha illegálisan is - Európában is dolgoztatnak gyerekeket. A 19. században viszont még az egész világon általános és elfogadott intézmény volt. Sőt, a 19. század iparosodása és urbanizációja hozta létre azt a közeget - a városi szegénységet, a gyárat, a nagyvárost - ahol a szegényebb gyerekek nem a családban, a felnőtt életre készülve, a tanulás részeként végeztek munkát, hanem azért, hogy a keresetükkel segítsék szüleik és testvéreik fennmaradását.

Az éhbérért dolgozó gyermek figuráját az a férfi emelte be az irodalmi köztudatba, aki maga is megtapasztalta a nyomort.

Tudom, Zsófi, szegény asszony vagy, sokat dolgoztál, ugyan ettél-e mindig?

Ki vitte el az uradat Oroszországba, a tőke, úgy-e?

Hát mondd, jól volt ez így?

Igazad van, nem jól volt, és éppen ezen segít az új rendszer, a szociálizmus végső célja a proletárdiktatúra nevű eszközével, amivel megteremti a kommunizmust.

Hogy téged kommunizálnak-e?

Azt majd most mondom meg - csigázza fel a vidéki nőlakosságot a Közoktatásügyi Népbiztosság "Kommunizáljuk-e Zsófit?" című kiadványa. A legalább százezres példányszámban megjelenő népfelvilágosító pamflet egyszerű szavakkal próbálta elmagyarázni a "zsófiknak", hogy a népszerű hittel ellentétben a kommunisták csupán a gazdasági termelőeszközöket "dobják be a közösbe", a nőket nem, a szabad szerelem sem a közösségi alapon folyó szexuális életet, hanem a szabad választás jogát jelenti, a házasság pedig a rabság és kizsákmányolás egy módja.

"Hát miféle hazafiak vagyunk? Látunk egy szenvedő asszonyt, és nem tudjuk azonnal, hogy ez Miasszonyunk Hungária."

Miért visel a fotón látható csinos asszonyka térkép-alsószoknyát, ruhájára hímzett kettős keresztet, bumfordi - feltehetőleg fából faragott - láncokat? Azért, mert éppen Leláncolt Hungáriát, a rab nemzetet alakítja egy élőképben az 1860-as évek elején. Az amúgy a nagy Napóleon családjából származó Adèle Bonaparte-Wyse mindezzel azt is szemlélteti, hogy megtette azt, ami a 19. századi házasságokban gyakran előfordult: áttért a férje vallására. A férj nem más, mint Türr István generális, magyar (és olasz) szabadságharcos. De mi volt a vallása?

A felvilágosodás kizökkentette a kereszténységet középponti helyzetéből, s a 19. századra a vallásos hevület részint áttevődött a nemzet és a haza ügyére. Ezzel a politika nem csupán szentimentálissá lett, vagyis személyes üggyé változott, hanem a katolicizmus fogalmait is kölcsönvette: a hazafi azzal válik jó hazafivá, ha hisz a haza szabadságában és függetlenségében, s ha tesz is ezért, akkor már szabadságharcos a neve, aki pedig a hit apostolává, illetve, ha elég nagy áldozatot hoz a Haza oltárán, például mártírhalált, akkor a szabadságvallás szentjévé is lehet. A Haza pedig nem más, mint… egy nő.

"…itt képet kaphatunk arról, a természet milyennek szánta az emberek megjelenését" - e szavakkal kezdi Charles Loring Brace 1852-ben New Yorkban megjelent művében magasztalni a magyar férfiakat. A fiatal amerikai az 1848-49-es szabadságharc véres leverése után katatóniába hullott Magyarországot európai körútja során kereste fel, és nem túlzás azt állítani, hogy el volt ragadtatva a lakóitól.

Úgy látta, ez egy hősies, ám balszerencsés nép, természetesen bátor, szabadságszerető, egyedülállóan nagylelkű, és szellemében "a Kelet költőisége és szenvedélyessége keveredik a Nyugat erejével és kifinomultságával".

A korban nem volt ritka a teljes népre vonatkoztatott sommás ítélet. A 18. századtól dívó "nemzetkarakterológia" egyik megnyilvánulása volt például Rónay Jácint Jellemisme című műve, amelyben többek közt a magyar nemzet női és férfipéldányainak külsejét és lélektanát ismertette: pl. utóbbi búskomorságát és "sírva táncolását", meg túlzó, tomboló ingerültségét.

Pedig Széchenyi már a Hitelben (1830) az említett ingerültséggel kelt ki a nemzeti szellem létezése ellen: "És ugyan mi az a nemzeti szellem, az a sajátság? Az már készen jön a világra, mint valamely állat? Egyszerre sül, mint a zsemlye?"

De a 25 éves utazó természetesen úgy látja, a magyarság homogén gondolatvilággal és tulajdonságokkal bír. Ráadásul kifogyhatatlan a dicsérő jelzőkből, ha a magyar férfiakat kell leírnia: "Arányos alkatukat még jobban kiemeli a magyar öltözék, amelyet még mindig sokan viselnek, annak ellenére, hogy a törvény tiltja. (…) Ha mindehhez hozzáadjuk még a szép, szabályos arcvonásokat, a rendszerint szurokfekete hajat, a hullámzó szakállat, s gondosan formára nyírt bajuszt, a világon látható legszebb férfiakat kell elképzelniük."

Ha azt várnánk, hogy a szerző majd a magyar nőket is ennyire ünnepli, csalatkoznunk kell: