"Ezen új találmány (…) a hazugságnak számos faját megszüntette és az ocsmány hízelgés egy nemét alapjában rendítette meg" - írja Nagy Ignác az 1844-45-ös Magyar titkokban a dagerrotípiáról. A festett és rajzolt portrék után valóban megrendítő lehetett a valóság mechanikus leképezésével - a fényképezés a kezdetekben még az volt - szembesülni, ám számos ok miatt a korai személyfényképezés teljesen nélkülözte a spontaneitást és intimitást.

Nagy Ignác már idézett regényében egy népes társaság tódul be a fotográfus műtermébe: egy ötgyermekes - akikből egy csecsemő - család, egy ölebbel és egy kanárival súlyosbítva. Szeretnének a képen mind együtt szerepelni, méghozzá úgy, hogy a madár cukrot eszik az egyik gyerek szájából.

Kisgyermek? Állat? Ugyanaz a kategória. Ösztönök működtetik és nem ismer fegyelmet. Pedig a fényíráshoz - így hívták akkor - önfegyelem és türelem szükségeltetett. A fényíró okvetetlenkedik:

"- De a kanári mozogni fog.

- Természetesen.

- Úgy a kép nem sikerülhet.

- De hiszen megfizetjük

- Még sem lehet.

- De miért nem?

- Lehetetlen, az okokat azonban hosszas lenne előadnom, és itt még sokan várakoznak."

Miről is volt szó?