Hogyan lesz egy bájos áltudomány kártékony eszmék eredője? Hogyan jutunk el néhány könnyű lépésben a szalonönismerettől a fajelméletig? A kérdésre a fiziognómia adja meg a választ.

Johann Casper Lavater (1741-1801), a kedves svájci lelkész elgondolása nem volt előzmény nélküli. Az ókortól kezdve léteztek elméletek a testi megjelenés és a jellem közötti összefüggések feltárására, ennek egyik legszórakoztatóbb megnyilvánulása Giambattista della Porta könyvének (De humana physiognomia, 1586) illusztrációi, amelyek az emberek állati oldalát ábrázolják.

Lavater szerint a fiziognómiából eredeztethető mindaz, amit teszünk és elszenvedünk, tehát testi vonásaink határozzák meg a jellemünket, hosszú távon pedig a sorsunkat. A fiziognómia garantálta, hogy az ember képes olvasni a külső látszatból, alapozhatja ítéletét nyilvánvaló, mégis rejtett tudásra. Akkoriban olyan vékony határ húzódott a tudományos és nem tudományos dolgok között, hogy nem volt nyilvánvaló, hogy az arcisme hová is tartozik.

Lavatert számos epigon és specialista követte, utóbbiak gyakorta egy-egy testi jegy jelentésrendszerének kidolgozására koncentráltak: íródott könyv az anyajegyek, a homlokráncok vagy az orrformák jelentéseinek megfejtéséről is, de a karrierépítés vagy házasodás sajátos céljaira is készültek arcelemző kézikönyvek.

A 19. század közepére a fiziognómia olyan közkeletű tudássá vált, mint ma az asztrológia: akkoriban a hétköznapi emberi érintkezés elemei közé tartozott fiziognómiai megfigyeléseket tenni, mint ahogyan ma az emberek azonosítják a másik csillagjegyét és ennek alapján megállapításokat tesznek az illető jelleméről.

Így nem meglepő, hogy szinte minden 19. századi művészeti ágban megjelenik, a festészetben éppen úgy, mint a regényekben. Egyes művészeknél rendszerszerűen és nagy terjedelemben, de néha csak olyan alacsony szinten, hogy a szőke és kékszemű hősnő szende és jólelkű, míg a barna vagy fekete hajú erkölcstelen (mint Amelia Sedley és Becky Sharp kontrasztja a Hiúság vásárában), vagy a sötét hajú, sötét bőrű Heathcliff képtelen uralkodni temperamentumán az Üvöltő szelekben. De ezt az olvasó akkor érvényes kódrendszernek fogadta el.

A ma már tudósnak – a saját korában még meglehetősen „ezoterikus” figurának – tartott Darwin el tudta képzelni, hogy egy ember érzelmi attitűdje idővel nyomot hagy az arcán, így természete valamennyire kiolvasható vonásaiból. Ám ő Az ember és az állat érzelmeinek kifejezésében (The Expressions of the Emotions in Man and Animals, 1872) inkább arra volt kíváncsi, hogy milyen „egyezményes” jelekkel mutatnak ki az emberek indulatokat (pirulással a szégyent, eltátott szájjal a csodálkozást) és van-e hasonlóság az emberek és állatok érzelemkifejezése között.

 A század vége felé megjelenő könyvek egyre határozottabban kategorizálják az embereket. Joseph Simms széles körben olvasott, sokszor kiadott Képes fiziognómiája (Physiognomy Illustrated, 1887) című a kívülállók csoportjait: a bűnözőket, a szegényeket, az elmebetegeket és a „nem angolokat” (legfőképpen az íreket, a zsidókat valamint az eltérő bőrszínű, Európán kívülről származó népcsoportokat) kezeli lekicsinyléssel és fosztja meg emberi vonásaiktól azzal, hogy bizonyos testi jellegzetességeikhez jellemhibákat társít, mint pl. a vastag ajkakhoz a mértéktelen érzékiséget.

Lombroso bizonyos értelemben messzebbre megy. Az olasz orvos már bűnöző típusról beszél a L’uomo deliquente-ben (1876) és az elmebetegek, prostituáltak, gyilkosok tetteit testi fogyatkozásaikból (és jellegzetességeikből) magyarázza. Ezen gondolkodás egyik leágazása Alphonse Bertillon munkássága, aki a Bertillon-rendszer kidolgozása révén a bűnügyi nyilvántartás alapjait fektette le: a bertillonage a letartóztatottak fül, orr, koponya stb. méretének nyilvántartásba vétele, mivel az ujjlenyomatvétel csak a 20. század elejétől létezett. Akkoriban viszont már nem csupán bűnözőket méregettek: a fiziognómia tanai a fajelmélet és az eugenika híveinek szolgáltattak hivatkozási alapot.

Ennyire azért nem fenyegető Herman Ottó: A magyar nép arcza és jelleme című 1902-es könyve, amely mára már kissé elavult szemlélettel, de a „magyar típusokat” ismerteti képekkel illusztrálva.

Giambattista della Porta: De humana physiognomia (1.), illusztráció Simms könyvéből, 1887 (2.), Bertillon-rendszer szerint nyilvántartott anarchista a századvégről (3.), Herman Ottó könyvének "magyar típusai" (4.).